Töredékes komédia – így jellemzi Angyal szállt le Babilonba című darabját Friedrich Dürrenmatt. Az indokot megtaláljuk 1955-ben megjelent tanulmányában, a Színházi problémákban: „A tragédia feltételezi a bűnösséget, a mértéket, az áttekintést és a felelősséget. Századunk bolhapiacán, a fehér fajnak ebben az utolsó táncában nincsenek többé se bűnösök, se felelősök. Senki nem akarta azt, ami történik, és senki nem tehet róla (…) a bűnösség már csak egyéni teljesítmény, vallási aktus formájában létezik. Bennünket már csak komédiában lehet megragadni.”
Dürrenmatt komédiái azonban kegyetlenek, hátborzongatóak, vészterhes korunk torzulásaira mutatnak rá. Az Angyal szállt le Babilonba modern megváltástörténet, amely azt taglalja, hogy mi történik a Földön egy ártatlan égi lénnyel? Az Androméda-ködből alászálló angyal Kurrubit, a semmiből teremtett leánykát hozza ajándékul az embereknek. A lány megjelenése felforgatja ugyan a babiloniak életét, de mivel a rajongáson túlmenően nem hajlandók megválni javaiktól, a megváltás elmarad. Az előadás felvetése az, hogy mihez kezd ma az ember az isteni ajándékkal, a szeretettel? Mi mellett teszi le a voksát, ha a pénz, a hiúság, a hatalom vagy a kolduslét között kell választania? Hallgat-e a lelkiismeretére, felismeri-e a lelkében tátongó űrt és magányt? Hosszan lehetne folytatni a kérdések sorát, amelyekkel az előadás megkerülhetetlenül szembesít bennünket.
Dálnoky Réka dramaturg alaposan leporolja Dürrenmatt szövegét. Húz, átír, hangsúlyokat tol el. Megtartja ugyan a darab szellemiségét, ezzel együtt egy feszes, élő, átütően friss, mai szövegkönyvet hoz létre az előadás számára. Az eredeti szövegbe illesztett vendégszövegek szervesen, játékosan idomulnak, a kreatív, korszerű értelmezés új utakat, gondolatokat indít el, ugyanakkor a darab minden jelentésrétege a maga komplexitásában szólal meg. A színpad hátterébe egy modern, rideg épületet idéző kétszintes emelvényt helyez Bartha József díszlettervező. Az alsó szinten tolóajtó határolja a teret. Baloldalt az emeleten egy vetítővászon. Az előtérben, a szolid építménnyel kontrasztban, gyűrött papírrengeteg borítja a színpadot. A koldus élettere, szeméttenger. Invenciózus díszlet, amelynek minden eleme többletjelentéssel bír, további asszociációkra késztet. Rancz András videói is továbbgondolják, kiegészítik a színpadi játékot: a testőröket (Vass Zsuzsanna, Korodi Janka, Fekete Mária, Kovács Kati, P. Magyarosi Imola, Pál Ferenczi Gyöngyi) látjuk szigorú rendben, a trónörököst (Szalma Hajnalka), amint kétségbeesetten futkos fel-alá a kulisszák mögötti, labirintust idéző térben, a lelkes angyalt (Erdei Gábor), aki felfedező körútjáról bejelentkezve ügyet sem vet Kurrubi kétségbeesett segélykiáltására. Időnként meg egy szél által felkapott papírdarabot, amely madarat idézve szól kolduslétről, kiszolgáltatottságról, szabadságról, költészetről és megannyi minden másról. Végül pedig a vészjósló, félelmetes torony záróképe. Babilon városában játszódik a történet. Szimbolikus helyszín, a gőgös, korlátait átlépő emberiség jelképe. Uralkodója, Nebukadnecár a hatalom önelégült és arrogáns megszállottja. Mátray László egy érzések nélküli, merev, hitleri figurát jelenít meg, akinek a felmerülő problémákra egyetlen válasza van, a kivégzés. Hadat üzen a költőknek és a koldusoknak s ezáltal a szabadságvágynak, a lelkiismeretnek és az emberségnek. Az ideológia, amivel Nebukadnecár hatalmi túlkapásait alátámasztja, a tökéletes állam eszméje. Gondolatmenete alapján a tökéletesség kizárja a feleslegest, így a tökéletes állam képébe nem férnek bele a koldusok. Eszerint ebben a tökéletes világban bármikor kizárható a társadalomból az, akit egy ideológia mentén a hatalom nemkívánatosnak ítél. Hübriszét látva az angyal emlékezteti: „a világ kormányzása az ég dolga, az embereké a koldulás!”.
Pálffy Tibor zseniális Akki szerepében. Mágus, bölcs, varázsló, a koldulás utolsó nagymestere. Észrevétlenül tűnik elő a földön szétterülő gyűrött, papírrengetegből. Hosszú, sötét színű köpenyt visel, raszta-haja a Babilon elleni lázadás szimbóluma. Egy igazi bölcs, kiváló emberismerettel. Ő tartja el a költő(ke)t (Varsányi Szabolcs), hiszen sokkal többet koldul össze, mint amennyire szüksége van. A felesleget nemes egyszerűséggel a földre szórja. Koldus akar maradni s ezáltal szabad ember. Leginkább Arlequinhez hasonlítható, akit ő maga is idéz, arra kérve a bankárt, hogy álljon félre és ne takarja el a napot. Hamvas Béla szerint „Arlequin az emberi lét egyik főalakja, aki spirituális feladatát vállalja. Nem ambiciózus, neki az egészből annyi kell, amennyi eléje hull. Arlequin nem kötelezi el magát se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Ezért tud szeretni.” Embersége, szeretete okán Akki az egyetlen, aki méltó az ég ajándékára.
Akki nem csupán anyagi javakat, hanem kapcsolatokat, pozíciókat koldul. Az az érzésünk, hogy nincs olyan dolog a földön, amit ne tudna elkoldulni. Mengelingtől, a hóhértól (Gajzágó Zsuzsa) hivatását koldulja el, megmentve ezáltal saját és Kurrubi életét. Kettősük talán a legizgalmasabb jelenete az előadásnak. Szavaik közé hosszú, kitartott csendek ékelődnek, mialatt gesztusokkal kommunikálnak. Akki egy összecsukható nyugágyban fekszik, keze és lába rögzítve. Mengeling, a hóhér, egy fém fecskendős dobozzal érkezik, komótosan készülődik, húzza az időt, majd kiböki, hogy jubilálni kéne, hiszen Akkit 10. alkalommal próbálják kivégezni. Előkerül az időközben bezsákolt papírok közé rejtett borosüveg, a nyitó, s végül a hóhértól egy antikváriumért cseréli el alábecsült hivatását.
A történet hátterében folyamatosan dúlnak a hatalmi harcok. Babilon régi és új királya, Nebukadnecár és Nimród (Márton Lóránt-László) egymást váltják az uralkodásban, gyerekesen harcolnak a trónért. Csak a vesztes uralkodót leköpködő főminiszter (Kónya-Ütő Bence) személye állandó. Az egymást váltó uralkodók közösen nevelik torzszülött trónörökösüket, aki szívszorítóan, kétségbeesetten keresi szeretetüket, ám mindketten undorodva fordulnak el tőle.
A katonák (Pignitzky Gellért, Nagy-Kopeczky Kristóf) a hatalmi harcok áldozatai, nem gondolkodnak, parancsot teljesítenek. Életükkel vagy sérüléseikkel fizetnek a tévedésért. Akki menti ki kezeik közül az álruhás Nebukadnecárt, ezért az incidensért a fülükkel fizetnek. Nem csoda hát, hogy szinte állati hangon üvöltenek bele a királyok arcképével dekorált mikrofonjaikba. Ebbe a közegbe érkezik meg Kurrubi, az isteni kegyelem, az ég ajándéka. A legszegényebb embernek szánja az ég, ám kísérője, a szórakozott angyal az álruhás királynak, Nebukadnecárnak adja. Göllner Boróka alakításában a lány a megtestesült tisztaság és ártatlanság. Feltétel nélkül szereti álarcos koldusát, aki rúgja, tapossa, mert úgy érzi, becsapták az égiek. Királyságáról nem akar lemondani, de Kurrubi hajthatatlanul a koldust szereti benne. Még a minden hájjal megkent főteológus (Kolcsár József) rábeszélő szavai sem vezetnek célra, pedig nem kis rátermettséggel terelgeti a beszélgetés fonalát. A lány megjelenése próbára teszi az embereket. A babiloniak eleinte rajonganak érte. A rendőr (Szakács László), a bankár (Derzsi Dezső), a nyugdíjas (Nemes Levente), a főteológus dalokat írnak, csupán Tabtum, a hetéra (D. Albu Annamária) kezeli fenntartással. Mindenki elfordul tőle, amikor kiderül, hogy koldussá kell válnia annak, aki őt szereti. A feltárulkozás nagy pillanata ez, amit nem lehet megkerülni. Az alkotók áttételesen a nézőkkel is szembeszegezik a kérdést. Mindezt olyasformán, hogy egy új szereplőt kreálnak, egy eltévedt nyugdíjast, aki a nézőtéren ül az előadás elején. Helyzete ismerős, életét végigdolgozta, adózott is rendesen, alig maradt mégis valamivel. A nézők nagy többsége könnyedén azonosul vele, így jóval kiélezettebb a jelenet, amikor a közönséghez fordulva ismételten felteszik az alkotók a kérdést, hogy kinek kell az isteni leányka? A beépített nézőt, a nyugdíjast keresik, ám időközben a nyugdíjast alakító Nemes Levente is elment. Kurrubit végül a hóhérnak szánják, ám a hóhér maszkja alatt rejtőző Akkié lesz. Kétségbeesett segélykérésére nem jön válasz. Az angyal végképp magára hagyta. Félelmetes kattogás, fülsiketítő vonatzaj hallatszik egyre erősebben, a Führer artikulálatlan beszédével keveredve. Az auschwitzi haláltábor főbejáratát látjuk a vetítővásznon. Megépült hát a babiloni torony. Senki sem szerette volna, mégis megtörtént.
Gondolatainkban, érzéseinkben hosszan zakatol tovább ez az utolsó kép, miután véget ér az előadás. Nem ereszt, nehéz szabadulni tőle. Kínzó múlt és ijesztő jövő között feszül ez a produkció. Bocsárdi Lászlónak sikerült ismét lényeges, húsbavágó látleletet készíteni korunkról és örök-emberi mivoltunkról.
Nagy Enikő
