– Megalapítása óta, azaz 25 éve vezeti a magyarországi Oktatási Jogok Biztosának Hivatalát. Önnek, illetve önre szabva hozták létre az intézményt?
– Természetesen nem, de előtte is az ügy „környékén” mozogtam, a kisebbségi ombudsman hivatalában dolgoztam. Az első Orbán-kormány idején, 1998–99 fordulóján Pokorni Zoltán oktatási miniszter jelezte, megfontolná, legyen-e külön ombudsmanja az oktatásnak. A társadalmi alrendszerek közül ugyanis az oktatás a második legnagyobb, csak a társadalombiztosításban vagyunk többen. Ahol meg sok ember sok időt tölt el egymás társaságában, a konfliktusok természetesek. Megpályáztam, komoly kiválasztási procedúra végén mellettem döntöttek. 1999 decemberétől végzem ezt a munkát, az állam fizet azért, hogy az állampolgárt megvédjem az állami intézményekkel szemben. Állami alkalmazottként az állampolgár oldalán állok, ezért a megítélésem is sokkal „civilesebb”. A politika részéről nem kaphatok utasításokat, és ha mégis, nem teljesíthetem azokat.

– Kinevezésekor mennyire volt tisztában az oktatási spektrum szélességével, például a kisebbségi oktatással?
– Valamelyest képben voltam, mert a törvény szerint ez utóbbi a magyarországi nemzeti kisebbségek oktatását jelenti. Ezzel együtt úgy éreztem, óceánba lépek. Az ombudsmannak ugyanis jogászként nem jogászoknak kell írnia, vagy nem jogászok ügyét vizsgálja, nem jogászokat kérdez – miközben az egész jogi eljárás –, hanem a sértettet, az oktatás résztvevőjét segíti. Nagyon sokat kellett tanulnunk ezt a világot: miként lehet úgy kivizsgálni egy oktatásban történt esetleges jogsértést, hogy lehetőséget biztosítsunk a gyermeknek, másnap félelem nélkül bemenni az iskolába, de a tanár is emelt fővel taníthasson tovább? Egy intézményből ugyanis még el lehet menekülni, de a tankötelezettség miatt a rendszerből nem lehet kilépni. Ettől válik ez teljesen speciális területté.

– Göngyölítsünk fel együtt egy képzeletbeli ügyet…
– Vegyünk egy ideális esetet. Kapok egy levelet, ilyenkor mindig megkérdezem a másik felet. Tőle is kapok egy levelet, így mindkét fél álláspontját látom. A jogi munka az, hogy összevetjük a tényállást a jogszabályokkal. Ha nem történt jogsértés, lezárom az ügyet. Ha jogsértést állapítok meg, ajánlást teszek a jogsértés orvoslására. A munkatársaimmal gyakran csináljuk, hogy a helyszínre megyünk, leülünk a felekkel. Nem utaztatjuk őket Budapestre saját idejükből, saját pénzükből, én megyek oda. Jelzem nekik, hogy én nem sietek, azért jöttem, hogy beszéljük végig az ügyet. Ilyenkor a helyiek kevésbé hivatkozhatnak arra, hogy nekik egy óra múlva fontos dolguk van. No meg az ombudsmannak nem nagyon lehet azt mondani, hogy nem ülünk le, mégiscsak állami ember, autoritása van. Lehetőséget biztosítunk arra, hogy akár a jogsértő fél tegyen javaslatot arra, mi legyen holnap, és ha ezt mindenki elfogadja, boldogok az érintettek. Kezet fognak, és ilyen esetekben még soha nem kellett visszamennem. A 25 éves biztosi munkám egyik legizgalmasabb tapasztalata amúgy az, hogy nem ismerjük a törvényeket Kelet-Európában, ennél fogva viszolygunk tőlük, s ha törvényt sértünk, nem az jár feltétlenül az eszünkben, hogy de buta voltam, hanem hogy ki volt az a szemét, aki feljelentett. De az adott szavát a kisgyermek és az öreg ember is megtartja.

– Huszonöt esztendő generációnyi idő, amely alatt a problémák jellege is gyökeresen átalakulhat. Ilyen lehet a gyermek vagy szülő által bántalmazott tanárok ügye, de talán részben az iskolai kábítószer-fogyasztás is ide sorolható. Az ombudsman is holtig tanul?
– Kezdjük az utóbbi kérdéskörrel. A kábítószer ügye akkor is létezett, amikor elkezdtem a munkámat, lényeges különbségek inkább a probléma intenzitásában jelentkeztek: a kábítószer anyagában, előállításában, beszerzési módjában, illetve abban, hogy egyre fiatalabbak veszik igénybe. Fokozottabb a gyerekek kitettsége, a tanárok azonban már régóta kínlódnak ezzel a helyzettel. Régen is előfordult, hogy a gyerekek egymást bántották, tanár bántott gyereket, szülő bántott tanárt. Az elkövetési formák változtak, talán az agresszivitás mértéke is. A mi „szerencsénk”, hogy egyfajta elefántcsonttoronyból, széles optikával tekinthetünk a jelenségekre. A kábítószer vagy az az agresszió ugyanis csak kis mértékben pedagógiai probléma. Az igazi gond ma is az, hogy magukra hagyjuk a tanárokat ezeknek az ügyeknek a kezelésében, arra hivatkozva, hogy az általuk tanult pedagógiának alkalmasnak kell lennie a hasonló ügyek kezelésére. Holott sokkal több, más területen dolgozó szakembert kellene bevonni ezen ügyek kezelésébe.

– Miközben az oktatási rendszer korántsem díjazza, ha kívülállók szólnak át a kerítésen…
– Ez többnyire így van. Az Európa Tanács felkérésére szerveztem tanároknak beszélgetéseket, elhívtam rendőrt, ügyészt, bírót, börtönparancsnokot, papokat, ifjúsági szervezetek vezetőit, családsegítőket, gyámügyes ügyintézőket. Az agresszióról mindenki tudott egy keveset, és ezeket a szeleteket mind oda tudták adni a tanároknak. Egy ügyésznő majdnem elsírta magát, mikor rákerült a sor, azt mondta, hosszú idő óta az első fórum, ahol beszélhet ilyen ügyekről. Mert amikor ügyészként találkozik egy üggyel, már nem tud mást kezdeni vele, mint vádat emelni a gyermek ellen. A bíró hozzátette, hogy a vádemelést követően neki ítéletet kell hoznia. Ám ezek a gyermekek a történések korai szakaszában még meg tudják mondani, hol rontották el. A börtönparancsnok például elmondta: nem Al Caponékkal van dolguk, a 14–15 éves gyerekeknek taknyuk-nyáluk egybefolyik a sírástól. A második héten mindent elmesélnek a nevelőtisztjüknek, képesek egészen pontosan megjelölni, hol fordulhattak volna vissza, ha egy felnőtt akkor a kezét nyújtja feléjük. Az olyan szakemberek, mint a rendőr, az ügyész, a bíró, a börtönparancsnok el tudták mondani a tanárnak, hogyan működik a bűn, ismerik azokat a jeleket, amelyeket esetleg rosszul dekódolnak az iskolában. Mert ha például kicsengetéskor egy gyermek azonnal kirohan az osztályteremből, lehet, hogy nem tiszteletlenségből teszi, hanem azért, mert minden szünetben megverik, és ő menedéket próbál keresni a menekülésével. De hát honnan kéne tudnia a tanárnak, hogy ez a bűn dinamikája? Holott neki erre figyelnie kellene…

– Egy másik oktatási rendszerben, a romániaiban nőtt fel. Biztosként tudott-e, akart-e egyfajta hídszerepet játszani a két rendszer között?
– Mindig figyelemmel kísértem az erdélyi magyar oktatást, igyekeztem mélységeiben is, adatok tekintetében is tisztán látni a történteket. Kétségtelen, nagy különbség az, hogy a magyarországi oktatásnak van politikai gazdája, míg a romániai magyar oktatásnak nincs. Azaz nincs magyar vezető, aki abban a minőségében felel a magyar oktatásban történtekért. Ezzel együtt nem olyan nagyok a különbségek, mint gondolnánk, és ez kétségtelenül a fél évezredes magyar iskolai tradíciókra vezethető vissza. Néhány éve a román PISA-felmérés – az OECD tagállamok által szervezett oktatási felmérés – keretében erdélyi magyar szociológusok kezdeményezésére magyar mintát is vettek, és döbbenetes adatok születtek. Kiderült, hogy a romániai magyar diákok minden készségterületen – matematika, irodalom, szövegértés, informatika, informatikai készség, és mindez nemzetközi összevetésben is – jobbak, mint a román kollégáik. Ezt a kitűnő eredményt azonban Romániában lerombolja a nyolcadikos felvételi meg az érettségi vizsga. Sőt, ha a magyarországi oktatási rendszerből kivesszük Budapestet, az erdélyi magyarok a vidéki Magyarországhoz képest is jobbak. Ezt a példát előszeretettel tárom az erdélyi magyar tanárok vagy döntéshozók elé, mert amúgy hajlandók vagyunk az állandó panaszkodásra. További kérdésekben is kifejezetten jobban teljesítettek az erdélyi magyar diákok: jobban szeretik az iskolájukat, a tanáraikat, jobban ragaszkodnak a saját identitásukhoz, mint a román diáktársaik. Ugyanakkor az érettségi vizsgák tekintetében Szeben megye 72 százalék körüli eredménnyel volt a legjobb. Márpedig az a vizsga, amelyet csak 72 százalékban teljesítenek, egyszerűen nem jó. Rosszul van kalibrálva. Hogy az oktatás vagy a vizsga, eldöntendő kérdés. Az viszont biztos, hogy a román érettségi nemcsak a magyar tanulóknak rossz, a román diákoknak sem jó.

Dr. Aáry-Tamás Lajos

Marosvásárhelyen született 1967. június 22-én. Általános és középfokú tanulmányait szülővárosában az Alexandru Papiu-Ilarian Líceumban végezte. 1995-ben diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. A Bálványosi Nyári Szabadegyetem egyik alapítója, 1991–1996 között a FIDESZ kisebbségi és külügyi referense, azt követően 1999-ig a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának jogi referense, napjainkig az oktatási jogok biztosa. 2012 óta az ELTE címzetes egyetemi docense, oktat a Sapientia EMTE-n és a kolozsvári Protestáns Teológián is. A kezdetektől (1991) a Pro Minoritate című kisebbségi lap szerkesztője. Több publikáció szerzője vagy társszerzője. Nős, felesége ügyvéd, négy gyermek apja.