A beszélgetést kollégánk, Szekeres Attila István moderálta – nem véletlenül. Az ünnepeltekkel együtt évtizedek óta ápol jó barátságot, számtalan közös esemény köti össze velük, maga is nemsokára hatvanas lesz, nyáron esedékes születésnapjára pedig ő is kötettel készül.

Sarány István és Ambrus Attila személyében egy volt és egy jelenlegi főszerkesztő ült az asztalnál. Olyan emberek, akiknek a közélet történéseiről, annak színeváltozásairól meglehetősen határozott véleményük van, s azt meg is írják lapjaikban, a Hargita Népében (és a Bukaresti Rádió magyar nyelvű adásában, valamint a Magyar Katolikus Rádióban) és a Brassói Lapokban.

Míg két első közös könyvükbe (Szertelen szószedet – Szóbeszéd, Rendkívüli körülmény – Függőleges veszedelem) válogatott írásaik közt akad sokféle, publicisztikáikban a politikum mellett szomorúbb, borúsabb témákat is tollhegyre tűztek, addig a nyomdából frissen kikerült kötetükbe igyekeztek csakis szépet írni.

Miről beszéltek ők hárman a bemutató alkalmával? Arról, miként kerültek a nyolcvanas évek végén, valamint kicsit később, a kilencvenes évek elején a sajtóhoz, miért és miként ragadtak meg ott, pályájuk során miről írtak olyant, amit számottevőnek gondolnak. Szóltak arról is, miként látják az írott sajtó jelenét és milyennek vélik jövőjét. Míg az első kérdésfelvetésre közel azonos választ adtak, utóbbiakban változott véleményük.

Közösen vallották, újságírói szempontból az elmúlt harmincöt év szabadnak mondható. Az első bő tíz évben szárnyaltak az eladások  – volt időszak, amikor a Hargita Népe hetvenezer (!) példányban kelt el –, témaválasztás szempontjából sem volt semmiféle korlátozás, s nem törődött velük sokáig a politikum sem. Aztán változtak az idők. Megtörtént, csellel próbálták „privatizálni” a mai napig a megyei tanács alárendeltségébe tartozó Hargita Népét, a Brassói Lapok környékén ismeretlen céllal amerikai befektetők jelentek meg, az állami Rodipet és egyéb lapterjesztők is át-átverték a kiszolgáltatott szerkesztőségeket. Mindezek ellenére nem kellett megalkudniuk, lelkiismeretük tiszta tudott maradni – mondták a kötetet jegyzők.

Hogy milyen az újságok jövője, lesz-e, aki egy-két évtized múlva újságot fog még írni? Sarány István szerint még sokáig szükség lesz szerkesztett tartalomra (más kérdés, hogy az milyen platformon fog eljutni az olvasóhoz), s találni olyan fiatalokat is, akik elhivatottságukkal tovább fogják vinni az újságírás legjobb hagyományait. Szekeres Attila nem tartozik az optimisták táborát gyarapítok közé. A nyomtatott sajtót igénylők tábora egyre gyérül, a fiatalok pedig „telefonjukat nyalogatva” leginkább a könnyen elérhető, ingyenes tartalmat keresik. Azt tapasztalja, nemcsak az olvasók, hanem a beszédet könnyen befogadók és értők száma is esik: nem csak az újságcikkek szövegét, hanem például a lelkészek beszédét értők száma is fogy – adott hangot véleményének. Ambrus Attila úgy vélte, bár jelenleg többségben vannak azok, akik eltávolodtak a komoly sajtótól, és „elhitték azt a mantrát, hogy szórakoztató anyagokat kell olvasni, szórakoztató kisfilmeket kell nézni”, de idővel vissza fognak térni, mert belátják, a világ csakis a komoly tartalmak által megismerhető a maga valóságában.