Dobai András szeret Vargyason élni
A lokálpatriotizmus sajátos megfogalmazása lehet a címben leírt szóösszetétel. Ám a Dobai András nyugdíjas gépkocsivezetővel folytatott rövid beszélgetés után egyáltalán nem tűnik ellentmondásosnak, hogy valaki magát egyaránt érzi vargyasinak (ahol régóta él) és erdőfüleinek (ahol gyermekkorát töltötte). Mert Dobai Andrást mindkét hely meghatározza, és nem csak úgy, általában.
Hiszen alig néhány mondat után elmeséli háza történetét, amelynek — bár kívülről nem látszik — néhol közel egy méter vastag kőfala arra utal, hogy nem tegnap építették. Hogy mikor pontosan, nem tudja, bár valamikor a ház falán egy kőtábla két évszámot rögzített: 1432 és 1946. S ama tábla nem tűnt el, csak kevésbé látható helyre, a csatorna mellé tette a legutóbbi javításkor, mert hétszáz esztendőkben aligha gondolkodhatunk. András bátyánk ezért inkább gyanítaná, hogy a négyest hetesnek kell olvasni, s úgy már közelebb állhat a valósághoz a ház építési éve. Mint ahogy az sem kizárt, hogy valamikor a báró révén is egyre gyarapodó reformátusok paplakja, netán iskolája állt itt, az Őrző helyen, vagyis a nemrég épített templom szomszédságában.
A hely- és vallástörténeti kitérő után hamar a mára terelődik a szó. Mert Dobai András, aki magáról azt mondja, hogy hét hónapra született, és hat hónap alatt tanulta életre szóló mesterségét, három gyermeket nevelt fel, s egyiknek sem könnyű a mai világban. Pedig tanulnak (lánya éppen most mesterizik Csíkszeredában), dolgoznak, mégis nehéz egyről a kettőre jutni.
Dobai András mégis a tapasztalt ember derűjével viszonyul a dolgokhoz, van véleménye, és erdőfüleiként nagyon szeret Vargyason élni. S amint mondja, falusfelei is megbecsülik.