Bogdán Lászlónak, a Háromszék néhai főmunkatársának két kedvenc verse is volt, melyeket alkalmi közönségtalálkozókon előszeretettel olvasott fel. A bráni lakoma volt az egyik, A walesi bárdok egy zseniális átírása, újév első napjára datálta keletkezését, huszonöt évvel ezelőtt. Elmaradhatatlan oldaltáskájában mindig magával hordta néhány kötetét, azt is, amelyikben a „hős pártfőtitkárunk, Csausz” kezdetű, Arany János-ihlette költemény megjelent – és azt is, amely egy lehetetlenül hosszú című, egy képzeletbeli falun átfolyó patak látványát leíró versét tartalmazta. Ez volt másik kedvence, nem minden célzás nélkül olvasta épp ezt fel régebben, amikor a szerkesztőség még el-eljárt vidékre, a falusi közönségnek. A nagyon is naturalista költeményben, nyilván, Laci túlzott is, végtelen fantáziáját igencsak megmozgatva, így kerülhettek a Mik találhatók egy (egykor rendtartó) székely falut átszelő patakban, mondjuk a parókia kertjének végétől a cigánytelepig? című versbe olyan sorok, mint: „Nylon tasakok, minden színben és méretben, / csokoládé-, cigaretta- és sajtpapírok, csikkek, / ólomkatonák, Barbie babák, egy szétesett gyermekágy, / bölcsők, konzervesdobozok, egy görkorcsolya, / szétmálló halinacsizmák, / likas lábosok, csuprok, fazekak, / egy alvóbaba, nyitott szemmel, / tyúk-, kacsa- és libatetemek, fejetlen csirkék, / egy félig szétrágott pulyka, három menyét, / összeszáradt tehénlepények”. Vagy netán mégse a képzelőerő szülte volna ezt a leírást?

A megállapítás, miszerint minél nagyobb egy település, annál több és változatosabb szemetet termel, alaptézis szakmai körökben, eszerint szervezik meg világszerte a hulladékelszállítást, közterületek takarítását. E jobb sorsra érdemes városban a realitásokkal szembenézők szerint ha nem is kifogástalan, de jól működik a szolgáltatás, a kákán is csomót keresők meg azt állítják, egyenesen katasztrofális. Nem tisztünk igazságot szolgáltatni egyik vagy másik félnek, azt viszont meg kell állapítanunk, arról mi magunk gondoskodunk, kitartóan és következetesen, hogy folyóvizeink medre állandóan szeméttel tele legyen. És nem csak civilizációs hulladékkal, minap a Szemerja patakának egyik hídjáról lenézve két lestrapált gumiabroncs társaságában egy rollert és egy gyerekbiciklit, megszámlálhatatlan pillepalackot és sörösdobozt (lám-lám, a csomagolóanyag-visszaváltós rendszer sem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket), különféle ruhadarabokat láttam, s még olyasmit is, ami miatt nem az arról az állapotról készült fotót mellékelem e jegyzethez. Hanem egy „nyomdaképesebbet”, amelyik a medertakarítás után pár nappal készült, de amely az azóta ismét felgyűlt szemetet is mutatja. Mert vannak állapotok, folyamatok inkább, melyeket – úgy tűnik – nem lehet megállítani.

Bogdán Laci egy látomással zárta a lehetetlenül hosszú című versét: az alkonyatban „Felugat egy csontsovány, magányos, / pofáját a hold felé fordító, foszforeszkáló szőrű kutya. / Inni akart, de valami miatt remegni kezd, / morogva hátrál a víztől, és azóta, szünet nélkül vonít.” Talán mégsem kéne ide jutni.

A szerző felvétele