Figyel. Később visszafogott döbbenettel ír e különös képről: „Reszkető, enyhe fény sugárzik. /Egy felhő lassudan megyen. /A lélek fáj, a fény sugárzik. / Valaki ballag a hegyen, / hűs homlokáról fény sugárzik / s szemét lehúnyja – úgy legyen!”...

Dsida Jenő e sorokkal indítja Út a Kálváriára című versét. Mely, hasonlóan az „áldott tehetségű”, mélyen vallásos költő meghatározó műveihez, a húsvét témaköréhez kapcsolódik. Ezek közül talán a Nagycsütörtök a legmegrendítőbb, ám mindeniket áthatja sajátos, érzékeny nyelvi és képi világa. Ezért érdemes Dsida Jenőt (1907–1938), a szívbetegsége miatt fiatalon elhunyt erdélyi költőt húsvét tájékán felidézni, noha költészete, habitusa mindenkor figyelmet érdemel. Ő maga csak jóval halála után vált igazán elismertté, bár tagja volt az erdélyiség – transzilvanizmus – eszméjét hirdető helikoni íróközösségnek és részese lehetett azoknak a találkozóknak, amelyeket a mecénás író, Kemény János báró szervezett 1926-tól kezdődően marosvécsi kastélyában. Kortársai felnéztek rá, ennek ellenére megélhetéséért szerkesztőként, újságíróként is keményen kellett dolgoznia – erdélyi sors! –, még házitanítói szerepet is vállalt. Katolikus hite, szemlélete életét, életművét egyaránt végigkíséri, húsvéti verseiből nemcsak költészetének „méltósága” sugárzik ki, hanem az időtlen történethez, Krisztushoz való személyes viszonya is.

Egy mondat még a kezdetről és a végről: a fiatal költőt Benedek Elek fedezte fel, közölte verseit folyóiratában, a Cimborában; halálát követően a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra, búcsúztató szertartását Márton Áron végezte. Kovács András Ferenc sorai Dsidáról a tökéletesség képét körvonalazzák: „egyedülálló költői életművet hagyott maga után: teljes értékűt és beteljesedettet, Azrael árnyékában is derűset, frisset, örökös fiatalsággal, hittel, örömmel fénylőt, értelemmel és kivételes formaérzékkel, könnyedén íveltet, játékos lebegésűt, ragyogó magasba röppenőt”.

Pörögnek tovább a képsorok a Kálvárián: mintha a költő, miként egy nyughatatlan, ám éppen megpihenő zarándok továbbra is ott szemlélődne, a tölgyek árnyékában. Lelkének rezzenéseit, gyenge szívének hangjait is figyeli. Néz és lát. „Valaki lépked, felfelé tart. / Bozót közt víg madársereg. / Valaki lassan felfelé tart. / Tövisről vérharmat csepeg. / Valaki fel, a csúcs felé tart, / hogy önmagát feszítse meg”. Beleborzong, távozik. Harmadnapon mégis visszatér, döbbenettel látja: a sír üres. „Nyitott sírod szája szélén / sóhajok közt üldögélvén / szemlélem bús, elvetélt / életemnek rút felét” – írja önmagát is ostorozva Húsvéti ének az üres sziklasír mellett című versében. Aztán újra csend. „Az én Uram – folytatja Dsida – újra él most, / országútján mendegél most, / áprilisban fürdik és / aranyozza napsütés, / ahol lépked, jobbra-balra / ezer madár fakad dalra / s ring, hullámzik a vetés”. A mindenséget elárasztja a fény, a fák, az addig árválkodó, ég felé nyúló, élettelennek tűnő fekete tölgyek zöldülni, élni kezdenek. Előbb gyengén, aztán egyre erőteljesebben. És e feltámadott fényben a zöldülés, az élet immár megállíthatatlan...

Tölgyek ellenfényben. Fotó: Mózes László