Ötvenhárom évvel ezelőtt, 1956-ban a magyar egyetemisták (és tanáraik) még forradalmat szítottak. Megkérdezném, hol van a mai egyetemista ettől a mentalitástól, de minek? S főleg kitől?
A 18—23 éves lányok és srácok közül, aki nem kocsmákat bújva éli mindennapjait, az a nőket hajkurássza a főtéren, a Kenve-lóban nézegeti magát a tükörben, vagy döglik az összkomfortos garzonjában, hazai pénzen. Ha van olyan, aki netalán nem ismerte fel magát, az előtt essék pardon és mély tisztelet.
Az egyetemista mentalitást ez a cikk sem fogja megváltani, nem is ez a cél. A probléma viszont adott, jópár éve; az egyetemeket egyáltalán nem érdekli diákjaik sorsa, miért is érdekelné? A tanárok kissé szomorkásan és kissé haragosan megtartják az előadásokat, felveszik a kilenc számjegyű összeget, és büszkén biggyesztik neveik elé a becses rangokat. A pénztáros néni számolgatja a milliókat a nem létező diákok után. A titkárnő ásítozva szürcsöli a hetedik kávéját déli tizenkettőkor. Ezeknek az embereknek a legkisebb gondjuk az, hogy mi történik a diákkal. Persze, a probléma összetett, ezért nehezen azonosítható. Gondolhatnánk, hogy nem a diák a hibás, de az úgy túl egyszerű lenne.
Talán nem is változtatható meg az egyetemistafelfogás, miszerint fiatalon kell kibulizni a lelket magunkból, és lehetőleg elinni minden pénzünket, de legalább a felét. A fontos talán az lenne, hogy a diákoknak az a kis része, aki az egyetem, és nem a város miatt lett egyetemista, álljon a sarkára, és gurítson odébb egy követ, vagy legalább egy kavicsot.
A dilettáns diáklapok helyett jó lenne létrehozni olvasható kulturális egyetemistalapokat. Az átláthatatlan, összevissza gabalyodott egyetemi rendszereket jó lenne végre kibogozni, esetleg járhatóvá tenni a járhatatlan utakat. Ha másért nem is, de legalább azért, hogy a tudatlan, lelkes középiskolásokat is ne szippantsa be a rendszer, mely rózsaszínbe öltözött, ám valahol mélyen rothadásnak indult.
Tudom, hogy nehéz félretenni a karriert és az önmegvalósítást. Tudom, hogy manapság könnyebb zsummogni, mint dolgozni. Azt is tudom, hogy nehéz távol lenni anyutól. De talán érdemes felébredni, és szembefordulni a szendergő világgal, s talán érdemes szenvedéllyel átélni az életet, és nem átvészelni a nehéz hétköznapokat. Még akkor is, ha ne adj’ Isten egyetemisták vagyunk.
Remélem, hogy a kövemet ezzel sikerül arrébb gurítanom, a többi, szerencsére, nem tőlem függ.
Bartha Lóri
