Ezek közül a legbővebb hozamú az a felismerés volt, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések zavaros, több holtágra szakadozó, zátonyokon bukdácsoló és sűrűn sekélyesedő vizének fő sodrásba csatornázását milyen mértékben akadályozza annak a felismerésnek a propagálása, hogy az egykori Magyar Autonóm Tartományt tulajdonképpen nem a román állam nagyvonalú ajándékaként kapta meg Székelyföld lakossága, hanem Sztálintól. A szovjetek ezzel némileg tompították azt a fájdalmat, amelyet az erdélyi magyarság Romániába való bekebeleztetésével a trianoni döntést is túllicitáló Párizsi Békeszerződéssel (1957) okoztak. Mert igaz az, hogy a Magyar Autonóm Tartományban 1952 és 1960 között túlsúlyban magyarokkal hajtatták végre a háború és az 1947-es kommunista hatalomátvétel utáni történelmi galádságokat, a burzsoá-földesúri réteg elűzését és bebörtönzését, a koncepciós perek és a deportálások tíz- és százezreit, az erőszakos kollektivizálás két ízben levezényelt borzalmait, igaz az, hogy a MAT létrehozásával kezdődött a szórványmagyarság joggyakorlatának szűkítése és elsorvasztása, az erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Szatmárnémeti elrománosítása, de az is igaz, hogy a MAT nemléte esetében is az egész Erdély területén, így Székelyföldön is érvényesült volna ez a folyamat, mint ahogyan erre a későbbiekben sor került, s igaz az is, hogy a MAT nyolc esztendeje alatt kiépült a székelyföldi magyar iskolahálózat, érvényesült az anyanyelv szabad használata, a lakosság összetételével arányos közhivatali részvétel, addig nem tapasztalt méreteket öltött a magyar hagyományok ápolása, létrejött a magyar művelődési és művészeti intézményrendszer, színházak, népi együttesek alakultak, és ne feledjük el: ebben az időszakban adatott meg, hogy a moldvai magyarok számára nem egy csapásra és nem egy időben, de több mint száz elemi iskola és óvoda, Bákóban magyar tanítóképző létesüljön, s amikor Moldvában egyházi és állami ösztönzésre tetőzött a román nacionalizmus, a csángó gyermekek százait mentették át éppen a Magyar Autonóm Tartományba.

A MAT — gettó vagy üvegház?

Persze, hogy voltak túlkapások, léteztek a kommunizmussal és a román nacionalizmussal ránk telepedő, a lakosságot morális tartásában is mételyező, szokásaiból és hagyományaiból kiforgató vallásellenes folyamatok, az iparosítással megkezdődött az új román honfoglalás, amelyet Stefano Bottoni könyvében kiválóan dokumentálva adatol és elemez.

De jelezni kívánom, mint ahogyan ezt a könyv szerzője is megteszi, hogy volt — van — az éremnek másik oldala is. Ezt Bottoni az utószóban és a könyvborító fülszövegében összegezve a rá jellemző erudícióval ki is fejti.

Sztálin és a székelyek című könyvének dokumentáltsága, a korabeli társadalmi folyamatok feltárása, végső soron a sztálinista ,,üvegház-autonómia" veszélyforrásainak elemzése feloldja az olvasóban azt a feszültséget és ellentmondást, hogy mostani autonómiatörekvéseink érvényesítésében segít-e a sokak által túlzottan ,,székely gettónak" titulált egykori MAT ellentmondásainak és hibáinak, elkerülhetetlen pusztulásának feltárása.

A válasz egy nyomatékos igen lehet.

Az autonómiát követelő tömeg mint felhajtóerő

A könyv elolvasása előtt bennem megfogant másik gyanú személyes fogantatású, mint ahogyan az eddig elmondottakra is rározsdásodtak a negatív személyes és családtörténeti élmények. Hatgyermekes falusi családban nevelkedtem, apám gépész-gazdaemberként (cséplőgép, némi föld) kuláklistára került, családunkat a tönk szélére juttatták, engem kulákfiókaként az iskolából eltávolítottak, egy évig útépítő munkásként dolgoztam némi pénzkeresetért, és hogy ,,származásomon" javítsak s csodák csodájaként 1954—1961 között a Babeş—Bolyai Egyetem levelező tagozatán magyar nyelv és irodalomból tanári oklevelet szerezhettem. Közben a család és a magam meglepetésére egyik unokanagybátyám, akinek köze volt apám kulákosításához, és akit anyám következetesen ,,mocskos kommunistának" titulált, és az akkori rajoni tanügyi osztályvezető, az egyetemi évek alatt évfolyamtársam, Nagy Béla beprotezsált a kézdivásárhelyi művelődési házhoz. Igazgatónak. Az intézmény akkor alakult, ,,a semmiből kellett világot teremteni", új házasokként betelepedhettünk feleségemék kézdivásárhelyi családi lakásába. A következő lépésben a nem megfelelő társadalmi származásom ellenére — Sztálin halála után valamennyire finomult a kín — a 60-as évek derekán kineveztek rajoni tanfelügyelővé.

Mindez annyiban és úgy kapcsolódik Stefano Bottoni könyvéhez, hogy a Magyar Autonóm Tartomány szétdarabolása, Sepsi és Kézdi rajon Brassó általi bekebelezése az esetleges illúziókat a ,,nemzeti kérdés végleges megoldása" dolgában brutálisan szétrombolta.

Bevallom, attól tartottam, hogy Stefano Bottoni MAT-monográfiájában nem figyel fel arra a jelenségre, hogy a MAT-hoz képest, ennek minden hibája és hátránya ellenére, a legveszélyesebb visszalépés a látszatautonómia (?) felszámolása, Székelyföld szétszabdalása volt, s mindez a legnagyobb kártételt az alkalmazkodási kényszer vagy egyéb emberi gyengeség révén a magyar tisztségviselők, az úgynevezett lecsatlakozók számának megugró növekedésében okozta. Stefano Bottoni az 5., közel százoldalas fejezetben tárgyalja a MAT elsorvasztását és átszervezését 1959—1960 között, az 1956 utáni megtorlásokat s a pártnómenklatúra elitjéhez tartozó magyaroknak a folyamatos és fokozatos kiszorítását a hatalomból.

Ebben az esetben is érvényes, hogy a kommunista politikai kannibalizmus felfalja saját gyermekeit.

Számomra Stefano Bottoni könyvének napjaink történéseihez igazítva ez a legmegszívlelendőbb üzenethordozó fejezete. Mondom ezt azért is, mert érzésem szerint generációs és szocializációs különbségek miatt elaludt vagy tetszhalottá vált az a közösségi immunitás, amely az 1968-as megyésítés idején hatalmas társadalmi felhajtóerővé szerveződött, és Székelyföld teljes feldarabolását megakadályozva kikényszerítette Kovászna és Hargita megye létrehozását.

Stefano Bottoni a Sztálin a székelyeknél — A Magyar Autonóm Tartomány története című történelmi esszékötetét nem tankönyvnek szánta. Mégis annak sikerült: egy autonómiaépítő kötelező olvasmánynak, amelyből, amennyiben hozzáolvassuk azokat a már megírt és ezután megírandó részmonográfiákat, az is kiderül, hogy e korszakok és társadalmi helyzetek ,,kitermelnek" egy olyan ambivalens viselkedési módot, mint amilyen például a kötetben sokat emlegetett Fazakas Jánosra is jellemző volt, aki a nagy nyilvánosság előtt gyakran a mondandója ellentétébe átcsapó hűségnyilatkozatokat tett, miközben peripatetikus sétái során vagy más alkalmakkor ennek az ellenkezőjére biztatta azokat, akikhez bizalmas volt.