Elhivatott és a magyar ügyet keblükben hordozó tanárok gondoskodtak erről. Ezt a célt szolgálta a Bethlen Gábor Kollégium diákjainak előadása is. Zoltán szavalótehetséggel megáldott tanuló volt. Így már székelyföldi szülőfalujában rendszeresen részt vett a hasonló eseményeken. Szülei, majd tanárai irányítása alatt stílusa folyamatosan csiszolódott. Az évek során tehetsége tudással párosult. Ennek köszönhette a színpadi szerepléseit kísérő elismerést.

A műsorban elhangzó verseket a tanárok igyekeztek célszerűen összeválogatni, hogy legalább hangnemük idézze az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc eseményeit és célkitűzéseit. Kimondatlanul, de félreérthetetlenül. Persze, ez nem volt egyszerű és kockázatmentes. A hatalom szigorú őreinek éber tekintetét ugyanis a legapróbb gyanús mozzanat sem kerülte el. Felelősségre vonást eredményezett minden kétes értelmű szó elhangzása. Mindezek ellenére a szabadságharc kitörésének százharmincadik évfordulóján Zoltán vakmerő lépésre szánta el magát. Tette sokáig élt az enyedi diákok, tanárok s magyarok emlékezetében.

Szabadság, Szerelem — hirdették a kézzel rajzolt kacskaringós betűk a falragaszokról, melyek hívó szavára az összesereglett közönség zsúfolásig megtöltötte a kollégium dísztermét. Az elhangzó versek a szerelem és szabadságvágy kérdéskörét boncolgatták. Szenvedélyes hangnemben és lendületes előadásmódban. Elfogadhatatlan minden olyan rendszer, melyben e két nemes érzés nem egészítheti ki egymást. Elfogadhatatlan minden olyan rendszer, melyben az egyiket fel kell áldozni a másik érdekében. Ez volt a diákok ajkain megszólaló költemények egybehangzó üzenete. A nagyérdemű pedig hatalmas tapssal juttatta kifejezésre egyetértését az elhangzottakkal. Ráadást követelve. Erre számított és várt Zoltán. Eljött a cselekvés ideje. Elszántan újra a színpadra lépett. Nemzeti dal — jelentette be elszorult torokkal a vers címét. Bizony, elszorult a torka, mert tisztában volt e vers elszavalásának következményeivel. Félt, de remélte, mégis képes lesz cselekedni. Mert cselekedni kell. Szavait hitetlenséggel telített, feszült csend követte. Ő szünetet tartott, s még mindig bizonytalankodva nézett végig a zsúfolt termen. Kapaszkodót keresve. Minden tekintet rá szegeződött. Várakozóan. Végül a több száz szempár tüzéből erőt merített. Most már senki sem állíthatta meg, szenvedéllyel telített hangon szólalt meg ajkáról a költő: ,,Talpra, magyar, hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha!"

Dübörögve hömpölyögtek alá a színpadról a betiltott, üldözött, az otthon is csak suttogva ejthető verssorok. A közönség áhítattal itta magába a fiatalos hévvel előadott költemény minden szavát. Elhangzását döbbent csend követte. Hallani lehetett az emberek szívdobogását. Ebbe a megsűrűsödött, nehéz csendbe robbant bele hirtelen, de nem váratlanul a taps. Végigzúgva a termen. Megremegtetve a kollégium ablakait. Abban a pillanatban senki sem törődött a feje fölött lebegő, bármikor bekövetkezhető megtorlással. A félelem béklyóit szétszaggatva, helyéről felállva, könnyes szemekkel ünnepelt a meghatódott tömeg. Tanár és diák, felnőtt és ifjú egyaránt.

Megrendülten állt a színpadon. És megnyugodva. Mert legyűrte félelmét, és elérte célját. S csak ez számított. Tudta, hogy nagy árat fog fizetni a történtekért. De azt is érezte, hogy ez az áldozat nem volt hiábavaló. Hiszen sikerült meggyújtania egy szál gyertyát a szabadság oltárán. Melynek pislákoló fénye belopta a megkeseredett emberek szívébe a reményt. És megerősítette meggyőződésében, hogy még semmi sem veszett el végérvényesen. Mert az erdélyi magyarság szívében még él a nemzeti öntudat. Az üldöztetések, megfélemlítések és fokozódó terror ellenére. Ezért eljöhet, eljön, el kell jönnie az időnek, amikor ,,A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez"; csak tenni és cselekedni kell annak érdekében, hogy ez mihamarabb bekövetkezhessen. Még áldozatok árán is. Hiszen áldozatvállalás nélkül nincs győzelem. Áldozatvállalás nélkül nem volt, nincs s nem is lesz soha szabadság. Sem haladás, sem nemzeti megmaradás a Kárpát-medencében.