Mint Thalia síró és nevető maszkjai, egymásra csúsznak időnként Rákosi Viktor arcai is. Sipuluszé, a fáradhatatlan nevettetőé, a sziporkázó élcekben bővelkedő humoristáé — akinek humoreszkjei évtizedekig egy országot szórakoztattak, s erejéből még egy élclap, a Kakas Márton szerkesztésére is telt — s a romantikus, időként érzelmesen tragikusra hangolt patrióta íróé, aki Jókait tekintette mesterének, s legjobb, a negyvennyolc-negyvenkilences szabadságharc eseménykerengőjét megidéző történeteiben, a Korhadt fakeresztekben mintegy a Csataképek ,,folytatására" vállalkozott, nem is sikertelenül.
Íróként ezekkel az elbeszélésekkel vált igazán országosan ismertté és népszerűvé a múlt század fordulóján, ekkor kezdték, Sipulusz humoreszkjeiről sem feledkezve meg, kétarcú írónak nevezni. Aztán jött a nagy regény, az Erdélyben töltött gyermekkori emlékek és élmények nyomán íródó Elnémult harangok, amely először vet számot a magyarság transzszilvániai térvesztésével. Trianon után a regény váratlanul újra időszerű lett, s reprezentatív folytatását már az erdélyi írók írták, mindenekelőtt Nyirő József, Makkai Sándor, Székely Mózes…
Utolsó nagy regényében, a Magyar Iliászban (1922) írja meg ― Schöpflin Aladár világító megállapítását idézve ― a Trianon utáni ,,magyar ember aktuális nagy tragédiáját, azt a pillanatot, amikor a magyarok ezrei döbbenettel, irtózattal, tehetetlen haraggal" várják a hódítókat, esetünkben egy Vág melletti faluban a cseh megszállókat…
Népszerűek voltak Rákosi Viktor ifjúsági regényei is, köztük a most újra megjelenő Hős fiúk, amelynek témája ugyancsak a szabadságharc ― s amelynek egy jellemző részletét alább olvashatják.
B. L.
