Komor, esős, havas időre virradt március 15-e. A budai hegyek tetejére felhők ereszkedtek, a Duna fölött vastag köd lebegett.
Szerdai nap volt. Máskor ilyenkor már érezni lehetett a tavasz első meleg leheletét. Most minden hideg és barátságtalan volt még. A tavasz is, a szabadság is még aludtak.
De a szabadság már ébredezett. Forró volt az emberek lelke. Hevesebben dolgozott az ifjúság szíve.
A Pilvax-kávéházat alig csukták be az éjjel. Az ifjúság és az írók késő éjszakáig együtt tanácskoztak afelett, hogyan vívják ki másnap a felsőbb hatalmak ellenében a nemzet szabadságát. Mikor már a szerepeket kiosztották, hazamentek lefeküdni. Feküdni, de nem aludni. Ébren álmodozni, mert nem hunyta be egyik sem a szemét.
Pitymallatkor, hat órakor hajnalban már újra a kávéházban voltak. Egymás után érkeztek Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Irinyi, Irányi Dániel, Vajda János, Vasvári, Nyári Albert báró, Vidacs, Degré Alajos, Sükei Károly, Gál Ernő s a többi. Ki tudná valamennyi derék fiú nevét felsorolni? Elég az hozzá, hogy senki se hiányzott azok közül, akik megígérték, hogy ott lesznek. Fiatal arcukat pirosra csípte a friss márciusi szél, szemük ragyogott a lelkesedés tüzétől. El voltak tökélve mindenre.
Az első, amit tettek, az volt, hogy a magyar nemzet kívánságait, a tizenkét pontot letisztázták két példányban, s az Úri utca meg a kígyó utca sarkára kiakasztották, hadd olvassák a járókelők.
Már ez a kis dolog is tilos cselekedet volt az eddigi törvények szerint!
A dadogó Sükei hangosan próbálta magyarázni a közönségnek a pontokat, egy rendőr ezért be akarta kísérni, de a közönség kiszabadította a kezei közül.
Mikor már a kávéház egészen megtelt, Jókai felállt egy asztalra, s kijelentette, hogy ha nem akarunk hátrább maradni a többi nemzetnél, komoly teendőket kell végeznünk. Minden nemzet halad és boldogul, nekünk is haladnunk és boldogulnunk kell. Ami a tizenkét pontban meg van írva, ahhoz a nemzetnek joga van, azt követelnie kell.
Viharos éljenzés támadt erre, majd nagy csend lett, mert látták, hogy Petőfi Sándor is beszélni akar. Petőfi egy összehajtogatott darab papirost vett elő a zsebéből, lassan körültekintett a tömegen, s a papirosról olvasni kezdte:
Nemzeti dal
Talpra, magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek, haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez,
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Kedves ifjú barátaim! Tudom, megpezsdült bennetek a vér, míg ezt a gyönyörű költeményt végigolvastátok. Hát még ha azok közt lettetek volna, akik magától Petőfitől hallották. Soha ilyen lelkesítő hangon nem szóltak a mi szegény nemzetünkhöz, e vers után, ha jégből lett volna is, fel kellett volna olvadnia. Fel is olvadt!
Akik a kávéházban voltak, sírtak, kiabáltak, toporzékoltak lelkesültségükben. Egymás nyakába borultak, egymás kezét szorongatták, Petőfit ölelgették, vállukra emelték... Körülhurcolták a kávéházban... Még a ruháját is csókolgatták.
Igaz is, hogy ilyen szépet még Petőfi is alig írt életében. Talpra is állította vele a magyart. Aznap már az egész város tele volt vele, aztán, mint egy élő tűzoszlop, a vers végigszáguldott az országon, és lángba borította a nemzetet.
A következő pillanatban az egész csapat kint volt az utcán. Legelöl Bárdy Gáspár vitt egy nagy nemzeti zászlót, utána lépdelt Petőfi, Jókai, Vasvári, Irányi. Azután következett az ifjúság.
Szívükben nemes elszántság, mellükön kokárda. Emelt fővel s azzal az elhatározással indultak meg, hogy nem hátrálnak, bárminő akadályba ütközzenek is.
De ezen a napon simán ment a dolog, mintha csak a jó Isten szőnyegeket teregetett volna eléjük, hogy puhán járjanak, és ne üssék kőbe a lábukat.
Először is az egyetemi ifjúság csatlakozott hozzájuk: a jogászok, az orvosnövendékek és a mérnöknövendékek.
Eközben híre ment a városban a tüntetésnek, s a polgárság Budapest minden részéből a Belváros felé indult, hogy a Talpra, magyart és a tizenkét pontot hallgassa.
…Ezalatt pedig a kaszárnyákban megcsörrentek a fegyverek. A kapukat becsukták, a katonák sorba álltak, a tisztek szemlét tartottak fölöttük, hogy gyilkos fegyverük rendben van-e. A budai várban az ágyúkat Pest felé szegezték, a tüzérek égő kanóccal melléjük álltak, hogy mihelyest parancsot kapnak, jöjjenek a városra... A felsőbbség arra készült, hogy fegyveres erővel nyomja el a nép mozgalmát és az ifjúság törekvését a szabadságra.
De az ágyúcsövek tátongó torka alatt az ifjúság haladt előre a maga útján.
Tíz óra tájban a zászló után Petőfi és Jókai mögött már ezer meg ezer lelkes ember tolongott. Valahányszor megálltak, és a sápadt Petőfi eldörögte a Talpra, magyart, az emberek levették a kalapjukat, s egyszerre ezren meg ezren utána kiabálták:
— Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!
— Most már ki fogjuk nyomtatni a versemet! — szólt Petőfi barátaihoz.
Azonnal megindultak Landerer és Heckenast nyomdájába, mely a Hatvani utca és Szép utca sarkán volt. Csakhogy Magyarországon az akkori törvény szerint semmit se volt szabad kinyomtatni a felsőbbség engedelme nélkül. A felsőbbség megbízottját, akihez mindent be kellett terjeszteni elolvasás végett, úgy hívták: cenzor. Nagy úr volt ez, tőle függött, hogy mi jelenjék meg Magyarországon akár könyvben, akár újságban.
Gondolhatjátok, hogy a Talpra, magyart nem engedte volna meg soha kinyomtatni. Csakhogy a mai napon nem kérdezte tőle senki, hogy tetszik-e neki, vagy se. Ha az ifjúság kimondta, hogy legyen szabad sajtó, hát a cenzor úrnak semmi köze ahhoz, amit ki akarnak nyomtatni.
A nyomdában persze azzal fogadták őket: látta-e a cenzor úr azt, amit ki akarnak nyomtatni?
— Nem látta, nem is fogja látni! — zúgott a tömeg.
— Nem parancsol már a cenzor, itt a nép parancsol! — kiáltotta az ifjúság.
Irinyi odament a legnagyobbik nyomtatógéphez, rátette a kezét, és fennhangon így szólt:
— E sajtót a nép nevében lefoglaljuk, és megparancsoljuk, hogy nyomtassátok ki a nemzet tizenkét kívánságát és a Talpra, magyart!
— Engedelmeskedem — felelte Landerer.
— Éljen a sajtószabadság, éljen a nép! — kiáltotta a nyomda személyzete, és vígan munkához látott.
A tizenkét pont első kész példányával Irinyi, a Talpra, magyar első kész példányával maga Petőfi rohant ki az utcára. Miközben újra elszavalta a költeményt, ezer meg ezer példányban hozták ki a friss nyomtatványokat... s a gépből még nedvesen kikerült példányok az emberek örömkönnyeitől még nedvesebbek lettek.
Nagy dolog volt ez, fiaim: a gondolatnak a felszabadulása évszázados rabbilincsei alól! Mintha egy óriási, régi börtön vaskapujáról verték volna le a megrozsdásodott, hatalmas lakatokat; a népnek zár alatt tartott joga, java, szabadsága tódul ki onnan.
…És a budai vár fokán egyre sötétlettek az ágyútorkok, és égtek az ágyú elsütésére kész kanócok...
A tizenkét pont és a Talpra, magyar két első példányát örök emlékül a Nemzeti Múzeumban helyezték el.
Délután a Nemzeti Múzeum előtt népgyűlés volt tömérdek ember jelenlétében. Akkor még nem volt rács az épület körül, s a nyüzsgő sokaság fekete tömegével mindent elborított.
Minden ember úgy érezte, mintha a melléről egy roppant kő gördült volna le: szabadon mertek beszélni, lármázni, szavalni, énekelni.
Vasvári beszélt újra, azután Irinyi magyarázta a tizenkét pontot, de a nép Petőfit kívánta látni és hallani.
És Petőfi kiállt a bal oldali párkányra, és ötödször elszavalta a Talpra, magyart. Mint egy bosszúálló angyal rázta ökleit, s a sok tízezer ember égre tartott ujjakkal utána üvöltötte:
— Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!
A férfiak kalapjukat, az asszonyok zsebkendőjüket lobogtatták a nagy költő felé. Soha még vers így föl nem lelkesített népet. Mintha az égből nem hópelyhek, hanem tüzes szikrák hullottak volna be, egyenesen a szívekbe. Mindenki föllángolt.
Ötven éve ennek! De meleg szívvel emlékszünk rá mi is, akik csak később születtünk, s átadjuk dicső emlékét nektek, hogy ti is híven megőrizzétek az utódok számára.
Így lesz ez örök és felejthetetlen.
Délután a városi tanács, a polgárság hivatalos képviselője a polgármesterekkel csatlakozott a mozgalomhoz.
...A katonaság várt mozdulatlanul. De azok, akik a katonaságnak parancsolnak, nem merték a nép ellen indítani... féltek a vérontástól, fegyvertelen emberek megölésétől. Az ártatlanul kihullott vér az ő fejükre szállt volna, s egész életükre boldogtalanná tette volna őket.
Pedig a nép nem maradt meg Pesten. Egyszerre csak kiadták a jelszót: Fel Buda várába! S a tömeg, mint fekete árvíz, a hajóhídon keresztül hömpölygött a budai várba.
Ott vonult el a kiszegezett ágyúk és az égő kanóccal az ágyúk elsütésére készen álló tüzérek közt, s odakiáltott nekik:
— Éljen a szabadság, éljen az egyenlőség!
