Amikor már 1848 végén úgy tűnt, hogy Erdély elveszett, Kolozsvárt harc nélkül feladták, az erdélyi sereg Csucsáig, Szilágysomlyóig vonult vissza, akkor érkezett Erdélybe egy Bem nevű tábornok, akit Kossuth Lajos a Honvédelmi Bizottmány óvatoskodása ellenére is az erdélyi hadsereg főparancsnokává nevezett ki.
Az először vele találkozó vezető tisztek kissé lekezelőleg tekintettek az új parancsnokra. Egyesek azt állapították meg, hogy rátekintésre külső alakja nem olyan, mint amilyent egy hadsereg vezetőjétől elvárnak. Közepes termetű, vékony, gyenge alkatú, arcán foltos bőrű, amelyet robbanás idézett elő, s hagyott az egésztől eltérő színűvé még 25 éves korában, haja gyérülő és ősz, szakálla fehér, kissé biceg lábával, mert csatákban sérült meg, ezért botot is hord kezében, hogy könnyítsen menésén, kevésbé gondozott, egyszerű honvédattilát visel tábornoki rangjelzéssel.
A vezérkar tisztjei Szilágysomlyón akkor lepődtek meg, amikor másnap, december 9-én tán egy percig sem tartóan bemutatkozott. Így szólt: ,,Uraim! A kormány engem e hadsereg teljhatalmú főparancsnokának nevezett ki. Én önöktől feltétlen engedelmességet kérek, aki nem engedelmeskedik, agyon fogom lövetni. De tudok jutalmazni is! A múltról nem beszélek. A parancsokat rögtön kiadom. Elmehetnek."
Ráadásul megtudták róla, hogy lengyel, nem tud magyarul, hozzájuk is töredezett német nyelven szólt.
Az első megrökönyödés után, amelyet főleg az ,,agyonlövetés", a pattogó, gyors, rövid közlés, az ,,elmehetnek" idézhetett elő, többen mégis arra gondoltak: a mindegyre visszavonulás helyett valami más kezdődött az erdélyi hadseregben, az új fővezér igazi katonának ígérkezik, akinek vezetésével visszaszerezhetnek mindent.
A gyors intézkedések, a katonák kellő ellátása, a felszerelések cserélése, bővítése, a fegyelem megerősítése eredményeként győzelmi tudattal indult harcba az erdélyi sereg, s karácsony napjára már visszafoglalta, felszabadította Kolozsvárt, amelyet november 17-e óta megszállva tartottak.
A következő napokban a honvédek Kolozsvár után Besztercénél is kiűzték az ellenséget, egészen a Kárpátokon túlra, majd rövid idő alatt, január 13-án Marosvásárhelyen termettek. Bem tábornok innen intézkedett a hadsereg bővítése ügyében. A Székelyföldről várta a segítséget, hisz rövid idő alatt bátor és felkészült katonákat ismert meg bennük, a Délvidékről visszatérő háromszéki és csíki székelyekből sokan csatlakoztak az erdélyi hadsereghez, az Aradnál tartózkodó székelyek hozzáhelyezését is kérte Kossuth Lajostól. Gál Sándort a csíki ezred parancsnokának nevezte ki, a régi, áruló vezetőt felmentette, s arra kérte, hogy mind Csíkból, mind Háromszékről minél több katonát toborozzanak, szükség lesz rájuk a további harcokban. Gál Sándor ezek után a szabadságharc alatt a székely haderő főparancsnoka volt.
A továbbiakban Bem tábornok fő célja Nagyszeben, a General Commando székhelyének visszafoglalása, amely Erdély felszabadítását is jelentette.
Ezekben a napokban is igazi hadvezérhez méltóan viselkedett. Amikor csata után Szászsebesre küldte sebesült katonáit pihenésre és gyógykezelésre, az emberségéből kivetkőzött Bartels ezredes a szász lovasság támogatásával sorban legyilkoltatta őket, amelyhez hasonlót ritkán tesznek katonák, Bem tábornok a város visszafoglalásakor a büntetést igénylő katonákat akkor is lecsillapította: nem engedte, hogy találomra bosszút álljanak a lakosságon.
A szászvárosi csatában jobb kezét golyó érte, amely a középső ujját súlyosan összeroncsolta. Orvosai több időt igénybe vevő kezeléssel meggyógyíthatónak látták, de a tábornok nem egyezett bele a hosszas kezelésbe, inkább az óvakodó orvosoknak parancsba adta, hogy vágják le ujját, hisz ,,úgysem vettem eddig hasznát" — mondta, s bár azokban a napokban láz is gyötörte sebe miatt, a fontos harci feladatokra gondolt, és seregével továbbvonult.
Nem tudhatjuk, mikortól, de kezdetben a fenntartásokkal fogadott vezért egyre jobban megkedvelték mind a katonák, mind tiszttársai, s ekkor juttatták neki azt a rendkívüli kitüntetést, amit csak a legnagyobbak kaphatnak meg, elnevezték ,,apó"-nak, Bem apónak.
Az egymást követő dicsőítő szavak, Kossuth Lajos elismerése mind hadijelentésekben, mind országgyűlési beszámolókban, mind cikkeiben, az ,,Európa első élő hőse" elnevezés, altábornaggyá való előléptetése és sok más, érdemeit méltató szó elhangzása, Petőfi Sándortól az ,,ősz vezér" köszöntése, katonai erényeinek dicsőítése, aki azért kérte áthelyezését Bem tábornokhoz, mert — így szól kérvénye — ,,ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot nem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember", a katonák és tisztek részéről az állandó megbecsülés az eredmények láttán, mindezek arra késztették Michaelt, hogy azt írja: ,,a harangok ezer év óta szüntelenül az ő nevét visszhangozzák: Bem-bem-bem…"
Küzdelmekkel, kemény harcok árán, sok áldozattal foglalta vissza Nagyszebent, s űzte át a magyar határon túlra mind Puchner seregét, mind az időközben, február első napjaiban könyörgő-hívó szóra bevonult orosz katonákat. Március 11-én Nagyszeben város vezetői érkezése estéjén Bem tábornokot ünnepélyesen köszöntötték, ugyanezt tették, tán szívesebben, az oroszok bevonulásakor is.
De Brassóban is osztrák és orosz, román katonák táboroztak, oda is február 2-án korábbi szász—román hívó szóra érkeztek azzal a félelemben fogant váddal, hogy a székelyek sanyargatni készülnek a két város lakosságát. Március 20-ig az orosz—osztrák katonák hol a szorosokon át, hol az erdők között átmenekültek a Kárpátokon.
Bem — ekkor már altábornagy — katonái énekszóval vonultak be a városba. Czetz János így írta le érkezésüket: ,,A bevonulást érthető izgalommal vártam, mert Édesanyám, akit kerek négy esztendeje nem láttam, Brassóban lakott. Bem ezt jól tudta, s a kemény katona lelki finomságának újabb tanújelét adta, amikor hozzám fordult: »Ön nagy segítségemre volt Erdély visszafoglalásában, méltányos tehát, hogy diadalmas csapatunk élén meneteljen Édesanyja előtt, aki Önt már négy éve várja«."
E városban fogalmazta meg 1849. március 21-én Bem altábornagy híres felszólítását: ,,Magyarok, szászok és oláhok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok el minden nemzeti gyűlölséget, és boldogok lesztek."
A székelyek a kiváló vezért, az emberi nagyságot, küzdeni tudást, megbízhatóságot tisztelték benne, pedig lengyel volt, pedig anyanyelvükön nem is tudott szólni hozzájuk, németül beszélt, tán töredezve, de megértették-megérezték így is őszinteségét, becsületességét, tisztességét, áldozatkészségét. Így lett mindenki BEM APÓ-ja.
A háromszékiek megkülönböztetett szeretettel ragaszkodtak hozzá. A Brassóban tartózkodó vezért küldöttség kereste fel. A székek lakossága nevében tiszteletük és hálájuk bizonyságaként Sepsiszentgyörgyre hívták meg, amely látogatásra március 25-én került sor.
A szék határán Háromszék kormánybiztosa, Németh László ünnepélyesen fogadta: ,,Az egybesereglett székelység, nő, férfi, gyermek és öreg hosszú sorban, a fiatalság lóháton, nemzeti lobogókkal s dzsidákkal, s a szekerek tábora várt rája. Zene, ezer ajk éljenzése köszönté. A nemzetőrség őrnagya beszédet tartott hozzá; kocsiját virággal halmozták el, s örömkönnyekben ragyogó arcok áldása kísérte útját Sepsiszentgyörgyre, Háromszék fővárosába." Útközben még a megmaradt harangok Kökösben, Szotyorban, Kilyénben, itt, a városban köszöntésképpen a győzelemről, a megbecsült, szeretett vezérről szóltak.
Szentgyörgyön a város lakossága a győztes hadvezért Erdély megmentőjének kijáró tisztelettel fogadta. A központban nagy tömeg éljenezte, virágcsokrokkal várta, a székházban Horváth Albert királybíró üdvözölte, a nagyteremben terítékkel várta, a lányok virágkoszorúkat adtak át, ragyogó szemekkel köszöntötték.
Kővári László tovább folytatta tudósítását: ,,Háromszék hölgykoszorúja köszönté, vérpiros rózsát tűztek rendjelei mellé, jobb kezének ujja kötelékét hímzett nemzeti szalaggal cserélték fel, az egész asztalnál úrhölgyek szolgáltak fel neki, a legjobb kezek pótolták a jobb kéz hiányát… Bem, a mogorva öreg harcos (55 éves volt) meglepésig nyájas lőn, mindenki számára volt bókja, s az egésztől azzal vált el, hogy a székelyt eddig becsülte, ma szeretni tanulta, s hogy e vala életének legszebb napja."
Szentgyörgyön mindössze egy órát tartózkodott, szerette volna meglátogatni Kézdivásárhelyt is, ahol az ágyúkat gyártották, a székház ablakából még Gál Sándorral felolvastatta határozatát, mely szerint Gábor Áront őrnaggyá léptette elő, de hívta az újabb nagyszerű katonai feladat, vissza kellett térnie Brassóba, hogy majd a Tisza környékén harcoló katonáknak is segítségére lehessen.
