A népek történetében vannak pillanatok, amikor feltartóztathatatlanul kezd terjedni, mint egy láz, a változások iránti igény, amikor kézzelfogható közelségben jelenik meg a szabadság fantomja.
Mi is átélhettük ezt a nyolcvankilences csillagévben, amikor az addig megdönthetetlennek látszó kommunista diktatúra hetek alatt kártyavárként dőlt össze. Nem lehetett ez másképp 1848 márciusában sem, amikor az európai fővárosok megmozdultak, utcára tódult a nép, s életfogytiglani pillanatokra úgy tűnt, a régi világnak vége, a zsarnokságok megbuknak, az alkotmány sáncai mögül kirekesztett nép kivívja jogait, és egy emberibb élet feltételeit teremtheti meg.
Pesten az élcsapat, a jakobinusok bűvöletében élő Petőfi, Vasvári, Jókai és társaik tudták, hogy mit akartak, készültek a változásokra, és nagyon hamar irányítani kezdték az utcákon spontán módon megjelenő, s eleinte csak kiabáló, tapsoló, lelkesedő, de erejének tudatában nem lévő tömeget, már-már kész helyzet elé állítva a politikusokat. Megindult valami, amit azután ideig-óráig kordában lehetett tartani...
A Nemzeti dallal a tömegeket egyesítő és a változásokat megindító Petőfit a későbbi események során igyekeztek, meglehetős sikerrel, elszigetelni és eljelentékteleníteni, jellemző módon ostoba kortes- beszédekkel buktatták meg, s így nem lehetett tagja az első, szabadon választott magyar országgyűlésnek. Sokan nem is tudták követni a népi forradalom lázában égő, jakobinus elveket valló, könyörtelen költőt, a kor nemesi származású, arisztokrata politikusai közül sokakat ingerelhettek forradalmi versei is, főként a Dicsőséges nagyurak, amelynek soraival a cinikus Széchenyi hónapokig riogatta barátait, kérdezvén: viszket-e a nyakuk, mert ha igen, alkalmazhatják Petőfi receptjét, aki fölöttébb célravezető ,,nyakravalót" ajánlott nekik, a kötelet. Sokan nem tudták elfogadni hevesen királyellenes verseit sem, az Itt a nyilam! Mibe lőjem?-et vagy az Akasszátok fel a királyokat, s maga Kossuth is csak a szabadságharc végóráiban döbbent rá (Illyés Gyula Petőfi-könyvének megdöbbentő fragmentumai bizonyítják ezt!), hogy talán mégis a forrófejű, hőbörgő költőnek volt igaza, és mégiscsak a népi forradalom lehetett volna a megoldás, annak minden kockázatával, ódiumával és veszélyével együtt, de akkor már késő volt.
Petőfi, Vasvári és a márciusi ifjak, a kései magyar jakobinusok egy várost egy történelmi pillanatra ki tudtak mozdítani közönyéből, de társadalmi támogatottságuk ahhoz — az elmaradott, retrográd magyar politikai viszonyok miatt — már nem volt, hogy az egész országot talpra állítsák. Teljesítményük így is több, mint figyelemre méltó, és másfél évszázad után is tiszteletet érdemlő!
