Március példát ad minden magyarnak, fénylő homlokkal, bátran kell szembenézni a jövendővel, s vissza kell utasítani a bitangság csábhangjait. Az anyaországon belül, s annak kikényszerített határain kívül is.
A magyarságnak egységes nemzetként kell magára találnia végre, túllépve a ,,turáni átoknak" nevezett legfőbb bajon, a megosztottságon. Nem vagyok túl derűlátó, de nem vagyok túl pesszimista sem, s bár tudom, hogy fogyunk és kisebbedünk, hiszek benne, hogy a Kárpát-medence magyarsága, akárcsak 1848—49-ben, most, 2009-ben is képes lesz túllépni az ideiglenes nemzetveszejtés borzalmas veszélyein.
Ünnepelni pedig ott kell, ahol még hisznek ebben. Nem az elzüllesztett Budapesten, ahol még a tojásdobálást is köztörvényes bűnözéssé tették, de a bankrablást, a gyilkolást nem, hanem ahol még hisznek a nemzet feltámadásának lehetőségében: Felvidéken, Erdélyben, Székelyföldön. Vissza kell szerezni, és vissza kell adni a hitet a nemzetnek, mely akkor, 1848 és 1849 viharos napjaiban képes volt együtt cselekedni. Hol vagyunk attól?!
Voltaképpen nem messzire, csak fel kell ismernünk ama két gyönyörű-szomorú esztendő üzenetét: mi, magyarok összefogva nagyon erősek vagyunk. ,,A pokol kapui sem bírnak le minket" — mondta Kossuth Lajos, s most újra ki kell mondanunk, hogy általános nemzeti összefogással még minden lehetséges. Magunkért, senki ellen. Sólyom László magyar államelnök idén velünk ünnepelt a Nyerges-tetőn és Csíkszeredában, súlyos üzenetet küldvén haza ezzel Budapestre: a nemzet már a végekre szorult. Lehet, hogy nem így gondolja, de a székely honvédek előtti főhajtása, kopjafaállítása erre utal.
Mi nem tagadjuk meg 1848-at, a tündéri márciust, a magyar nép legszebb önvédelmi harcát, Petőfi, Széchenyi, Kossuth eszméit!
