(Részlet Kiss Antal honvéd őrnagy naplójából)

Július 2-án ezredes Gál Sándor Csík- és Háromszékről magyar sereget gyűjtvén, Kökösnél szembeszálla a roppant táborral. Uzonig vissza kelle vonulnia, de ott a magyarság nekirohant, és visszaverte a Fekete-vízig, ahová a muszkáknak nagy segítség érkezvén, viszont visszaveré Kökösig a magyarokat. Ekkor Kököst az ellenség fölgyújtá és elégeté, mintegy két részét, és fölgyilkolá, akik a mezőn találtattak, és szekereiket, marháikat mind elrabolta. Onnan visszavonult Barcaságra, és ott megszállott.

(Részlet sepsiszentkirályi Kiss Mózes feljegyzéseiből)

Július „2-án délelőtt 10 órakor a magyar és muszka sereg között Kökös mellett elkezdődött az ágyúzás, a miénkek visszavonultak Uzonig, onnan keményen ágyúzván a muszkákra, a muszkák vissza kezdének vonulni, s vissza is vonultak a prázsmári erdőig, de délután két órakor nagy muszka segítség érkezvén ki Brassóból, egy pár órai ágyúzás után a mieinket visszanyomták a Kökös-hídról, honnan Uzon felé s fennebb. A muszka átgázolás miatt meggyúlt Kökös közepe, és a kozákok estvefelé több helyeken is meggyújtván Kököst, a nagy szélben csaknem egészen lángba borult. Egész éjjel égett, s reggelre kevés épület maradt belőle épen."

(Névtelen bejegyzés a Magyar Házi-barát 1849-re Kassán kiadott „közhasznú és gazdasági" naptárába)

1849. június 1-jén mi Daczó (Zsigmond) őrnaggyal Kökös mellett szállottunk táborba. Tuzson (János) őrnagy egy zászlóaljjal, egy ágyúval és egy szakasz huszárral a feketeügyi hídhoz ment előőrsre. Éjfélkor erős őrjárat közeledett a hídhoz, ágyúnkat rájuk lőtték, és Kökösről mi is oda húzódtunk. (…)

1849. július 2-án korán reggel a muszkák felénk carakoliroztak a kökösi legelőn. Daczó őrnagyunk is 12 huszárral átment a Feketeügyön, és ugyanazt cselekedte. Töstént futárokat küldöttek Gál ezredeshez, aki Eresztevénynél elléptette maga és kísérete előtt seregét, hogy jőjön, mert nagy orosz sereggel állunk szemben. Minthogy Gál késett, és észrevettük, hogy egy fehér lovasezred Kökös nyugati oldalán előre nyomult, hogy visszavonulásunkat elvágja (…), Uzon felé hátráltunk. Erre Szabó (Nándor) alezredes és Semsei tüzérőrnagy (százados volt!) nekem (Székely Gergely főhadnagynak) azt rendelték, hogy szakaszommal a nagy porból kibontakozva, induljak feléjük. A muszkák, minket és Uzon s Szentivány között a Gábor Áron által gyorsan hozott ágyúk és Vilmos-huszárok által felvert port látva, visszahúzódtak. Mi Uzon déli oldalán rendbe állottunk. A muszkák ágyúzni kezdtek (…). Az ágyúzás alatt egy csapat orosz gyalogságot pillantottunk meg a Feketeügy bal partján felénk közeledni, kik a nagy szárazságban kiapadott vízen hátunkba vagy oldalunkba könnyen átjöhettek volna.

Éppen ekkor érkezett hozzánk Gábor Áron tüzérőrnagy, s lovat kért maga alá. Én a legjobb pejlovat választottam ki számára, de nem fogadta el, mondván, hogy neki fehér ló kell, választott is egy olyat. Visszavágtatott ágyúihoz, s azok közül küldött hozzánk kettőt, melyeknek kezelő személyzete között egyik sem volt 16 évesnél idősebb. Ezek olyan ügyesen lőttek a muszka tömeg közé, hogy abban egy nagy nyílás támadott éppen a tömeg közepében. Míg a muszkák újból sorakoztak, a két ágyú ismét készen volt, és lőttek az előbbihez hasonló eredménnyel, minek vége az lett, hogy a muszkák, halottaikat és sebesültjeiket fölszedve, visszavonultak. Daczó (Zsigmond) és én (Székely Gergely) mindenik tüzérnek egy-egy ezüst huszast adtunk.

Ekkor Daczó engem küldött egy századdal a folyó jobb partján lefelé (…), hogy a muszkák visszavonulását figyelemmel kísérjem, és a folyón való átjövetelüket megakadályozzam (…).

Ez idő alatt Gábor Áron a jobbszárnyunkon előnyomuló muszkákat kemény kartácstűzzel hátrálni kényszerítette, több halottat és sebesültet hagyván hátra. Győzelmi mámorral kiáltották a mieink: — A muszkák hátrálnak. Rajta, huszárok, üldözzétek a szaladókat!

El is indultunk a balszárnyon álló összes lovassággal őrnagyunk vezénylete alatt, de midőn a Feketevizen túl levő egerbokros térséghez közeledtünk, mintha sáskák lepték volna el, oly sűrűn állottak csillogó szuronyaikkal a muszka gyalogok. Észrevettük, hogy az őrnagy mellett csak én és nyolc huszár van, a többi mind visszamaradott (…).

(Daczó őrnagy) visszarobogott a hátramaradott huszárokhoz, akiket Korányi (Frigyes) tüzér főhadnagy által előhozott két ágyú fedezetére állított (…). Így lövöldözve egymásra, a mi fejeink fölött repültek át az ágyúgolyók, míg őrnagyunk Gidófalvi Gábor őrmestert hozzám köldötte, hogy térjünk vissza. (…)

Korányi a két ágyúval a kökösi legelő déli szögletén az országút szélén állott (meg). Magas sánc választotta el a legelőt a farkasvágói törökbúzástól. (…) Épp akkor fogták ágyúkba a lovakat. Több székely atyafi üldögélt a sáncokban, kik (…) a szomszéd községekből kiácsorogtak a csatatérre, hogy lássák az ütközet folyását. Ezek épp akkor érkeztek oda a jobb szárnyról, hírül hozták, hogy Gábor Áron elesett, és hogy Mara (Gábor) őrnagy is megsebesült…

(Részlet Székely Gergely Hetvenhárom és itthon című,1893-ban kiadott könyvéből)

Gál (Sándor), aki már korábban tanulmányozta az ellenség mozgásait, úgy gondolta, hogy Eresztevényből, előnyös állások birtokában, nem lenne megfelelő lépés lemenni a sík földre, hacsak nem akkor, amikor az orosz sereg fele a hídon való átkelés után felsorakozik. Ezért higgadtan szemlélte az ütközetet, amelyben Szabó (Ferdinánd) megpróbálta feltartani az óriás túlerőt, majd két óra makacs ellenállás után rendezett, zárt sorokban visszavonult a hídon; tette ezt úgy, hogy nem tudván a Gál által elképzelt tervről, várta az ígért erősítést (…). Abban a pillanatban, amikor Gál látta Szabó visszavonulását, és hogy az oroszok harcrendben átvonultak a hídon tíz gyalogzászlóaljjal, nyolc lovasszázaddal és a tüzérséggel, mely harminchat különböző kaliberű ágyúból állt, ő is előrenyomult. (…)

A lehető leggyorsabban tüzérségét egy patkóhoz hasonlatosan helyezte el, lovasságát pedig lépcsőzetesen a két szélen, hogy támadás esetén támogassák, védjék úgy, hogy az ellenség kereszttűz alatt találja magát (…).

Kiadta tehát a parancsot a tűzre, és a tűz annyira határozott, sűrű és jól irányított volt, hogy az ellenségnek lehetetlenné vált a rendezett visszavonulás is (…).

Míg immár két órája tartott ez a szörnyű, véres, pusztulást hozó csata, Gál a székely gyalogságot úgy rendezte harcrendbe — az ellenség félrevezetésére — , hogy minden egyes zászlóalj létszámát tekintve háromszor nagyobbnak tűnjék. (Alekszandr Nyikolajevics) Lüders, aki csapatai előrehaladásakor látta a tüzérség fergeteges, mesterien célzott és irányított kereszttüzét, (…) látva a székely sereg elhelyezését, amelyikről úgy tűnt, (mintha) negyven zászlóaljból áll(ana), azt gondolta, hogy Bem, az ellenség parancsnoka (érkezett meg), (…) ezért visszavonulót fújt. (…) Amikor azonban a tüzérség is üldözni kezdte a visszavonulókat, akkor az oroszok futásnak eredtek, és soraik felbomlottak, majd kihasználva, az eddig őket csak zaklató székely lovasság a nagyszerű Daczó ezredes (őrnagy!) vezetésével, Gál parancsára, az összekuszált tömeg után vetette magát (…). Az ellenség kergetésének hevében azonban a hév elragadta őket, és nem tartva be a parancsokat, áthaladtak az első hídon, ami elvette a lehetőséget attól, hogy a székely tüzérek tüzet nyithassanak az oroszokra (…).

Gábor Áront, a tüzérség hősét, az ágyúöntés vezetőjét — aki áthágva Gál parancsait, elhagyta a tartalékosok közötti helyét, és az első vonalba ment — ágyúgolyó érte, és szörnyethalt. Ez a veszteség mindenkinek a szemébe könnyet hozott, és levertséget okozott…

Hasonló sors érte a fiatal Mara (Gábor) őrnagyot is…

(Részlet Gál Sándor ezredes 1861-ben olasz nyelven kiadott életrajzából)

Orosz szemmel:

Mivel a Székelyföldön gyülekező csapatokról terjedő hírek egyre bizonyosabbaknak látszottak, ugyanezen a napon (1849. július 2-án) a zsitomiri vadászezred az 5. könnyűüteg egy osztályával és a burgi ulánusezred négy századával meg a lovastüzérség egy csoportjával felderítésre indult a Feketeügyhöz. A podóliai vadászezredet a 3. könnyűüteggel megállították Szentpéteren, hogy szükség esetén támogatni tudják a zsitomiriakat. Ez az intézkedés helyesnek bizonyult, mert a különítményével a Feketeügyhöz küldött (Vlagyimir Fjodorovics) Adlerberg tábornok, ahogy reggel nyolc órakor elérte a folyót, a túlsó parton jelentős ellenséges haderőt észlelt, amiről értesítette a podóliai vadászezred mellett tartózkodó Jeszaulov vezérőrnagyot, a 14. gyaloghadosztály 2 dandárának parancsnokát, s arra kérte, kövesse a Feketeügyhöz. Adlerberg Kökös faluig tolta előre a gyalogságát, a lovasságot pedig az ellenség jobbszárnyának a megkerülésére küldte ki. A minden különösebb ellenállás nélkül Uzonhoz visszahúzódó székelyek a zsitomiri zászlóaljakkal szemben jelentős túlerőt képviseltek. Mint később kiderült, mintegy 8000 emberük és 25 lövegük volt. A falu mögött egy erős, jó fedezéket nyújtó állásban ágyúikból tüzet nyitottak. Az ellenség erőinek felderítése után Adlerberg tábornok jobbnak látta, ha visszavonul, hogy közelebb legyen az erősítéshez. Egyesülve a podóliaiakkal, általános támadást indított, amelynek eredményeként a székelyek Uzonhoz hátráltak. A beköszöntő éjszaka megakadályozta az ellenség üldözését, ezért Jeszaulov tábornok, aki idősebbként átvette a parancsnokságot, a csapatokat éjszakai szállásra a Feketeügy mellé rendelte.

(Részlet Artur Adamovics Nyepokojcsickij visszaemlékezéséből)

Összeállította: DEMETER LAJOS