Zsámbéki Gábor minuciózus aprólékossággal dolgozta ki a spektákulumot, az elsodró karneváli hangulat számtalan tüneményes tömegjelenetben kulminálódik, a színészek szinte tobzódnak átélt szerepeikben, de az egész, a sok csillogó részlet konokul és némileg ellentmondva a komikus szituációknak, melankolikus komorsággal egy irányba mutat, a sodró alakítások, sziporkázó magánszámok, duettek egy pillanatra sem fedik el a Zsámbékit talán leginkább foglalkoztató nagy kérdést, a Goldoni önéletrajzának tényeivel is szavatolt dilemmát: menni vagy maradni?! Hogy egy pillanatra se feledjük, az ünnepelt szerző búcsúja ez szeretett városától, ősbemutatóján, ama, önéletrajza szerint felejthetetlen húshagyókedden utoljára találkozik érte rajongó közönségével, hiszen úgy dönt, hogy elhagyja városát, unja már a kisszerűségeket, a romló viszonyokat, az állandó intrikákat, Párizsba készül… Nem véletlen tehát, hogy darabbeli alteregója, Anzelotto rajzoló is búcsúzik a céhmesterek részvételével zajló karneváli éjszakán városától és eddigi munkaadóitól — Szentpétervárra készül, Oroszországban szeretné tovább folytatni, egy idegen közegben szeretné magát, Ady szavaival, megmutatni, mert úgy érzi, hogy a leszálló ágba jutó, sodródó, banalitásokba fulladó Velence már nem képes neki semmit sem nyújtani, művészeti továbbfejődése érdekében is vállalnia kell az utazást, még akkor is, ha magánélete zátonyra is futhat, hiszen a szeretett lány nem kimondottan lelkesedik az utazás ötletéért. Jellegzetes Goldoni-dilemma körvonalazódik tehát, s a komédiaíró szertelen, ám részleteiben szarkasztikus képet fest mérhetetlenül ostoba, kisszerű, áskálódó környezetéről. Mindez, hangsúlyozzuk még egyszer, Zsámbéki rendezésében aprólékosan, gondosan kidolgozott, a jelenetek folytatják, kiegészítik, terrorizálják egymást, lehetőséget teremtve kiváló színészeknek (Máthé Erzsitől Ujlaki Dénesig, Bodnár Erikától és Máté Gábortól Fullajtár Andreáig) a játékra. De felesleges is külön kiemelni színészeket, és méltánytalan is, hiszen adott terjedelemben amúgy sem mélyedhetünk el árnyalt s — még egyszer hangsúlyoznánk — átélt alakításaik elemzésében, másfelől meg a Zsámbéki-féle előadás nagy, talán legnagyobb érdeme éppen az összehangolt csapatmunka, mint, ideillő hasonlattal, szöveten a gondosan rajzolt s tervezett ábrák, az egyes alakítások is egymást s az egységes előadást erősítik. Van egy jelenet, amikor a karneváli hangulat is veszélybe kerül, kívülről bedobott petárdák baljós fényében sápadnak el a festett arcú hölgyek és urak — hiszen künn, az utcákon, a tereken is pörög a karnevál —, s mindez finoman jelzi, hogy az ,,élet", a valóság néha bizarr módon szól bele a színházba, az utalások 2006 őszének pesti eseményeire félreérthetetlenek, de így és ezzel lesz teljes értékű ma a Goldoni-komédia, és állítódik élére a kérdés: menni vagy maradni? Válaszok persze nincsenek, az elsodró előadás csak a kérdéseket teszi fel, melyek elől nem lehet kitérni…

Ismételjük, a Katona József Színház komédiájával kezdetét vette a színházi maraton, melynek során Aiszkhülosz Oreszteia című tragédiáját a jelenlegi Európa legjobb színházai közé tartozó krakkói Stary Teatr és a berlini Deutsches Theater előadásában is láthatjuk, ami lényeges összevetésekre adhat alkalmat, de lesz Kafka és Ionesco, Gombrowicz és Dürrenmatt… élményekben tehát nem lesz hiány!