Végre, hiszen háromszor is felterjesztette színháza már a Jászai-díjra, s nem csupán lokálpatriotizmus meg a sepsiszentgyörgyi társulat értékének ismerete, de Váta Loránd egész pályafutása késztetett arra, hogy a beszélgetést vele azzal a kérdéssel kezdjem:

— Miért vártál ilyen sokáig a Jászai-díjjal?

— Nem tudom, szerintem mindenkinek ki kell várnia a sorát. Ez nem olyan díj, ami egy szerephez, egy előadáshoz kötődik, nem is a teljesítményedhez — végül is ahhoz, hogy milyen jó színész vagy, de nem közvetlenül. A munkádat jutalmazzák. Persze, az ember önbizalmának azért jót tesz. Régebb elgondolkoztam, vajon én miért nem érdemlem meg, vagy mikor érdemlem meg, mert már többen megkapták a színházból. És egyszer csak jön a díj, érdekes, akkor, amikor nem várod. Legalábbis én utólag, megnyugodva, hogy megkaptam, úgy gondolkozom, hogy nem kell harcolni ezekért a díjakért, mert ha érdemes vagy rá, egyszer úgyis megkapod.

— A díj jelent neked kihívást, mércét is, vagy csak megnyugvást?

— Jelent egy mércét, valószínűleg az ember nem dolgozhat ezután sem akárhogyan, igénytelenül.

— Az biztos, hogy kötelez.

— Kötelez, de nem csak ez a díj, hanem más jelek és visszaigazolások is, legyenek azok a nézők vagy a rendező, legyen egy produkció, ami nagyon nívós volt, és azt mondom, ezt igen, ezt ezután csak így szabad csinálni. Ez a díj segíti azt az eltökéltségemet, hogy nem lehet akárhogyan dolgozni. Én egy készülős ember vagyok, mindig fegyelmezett voltam, mindig készültem, az egyetemen is tudtam, hogy egy viszonylag gyenge évfolyamon voltam, és ezért rengeteget kell dolgoznom, hogy ne azon a szinten maradjak. És akkor az ember hajon ragadja magát — amíg még van —, és azt mondja, hogy dolgozni kell sokat. A képesség, a tehetség nem elég, rengeteget kell dolgozni, hogy az emberből mester válhassék valamikor majd a saját szakmájában.

— 1995-ben, közel másfél évtizede kerültél a Tamási Áron Színházhoz, azóta gyakorlatilag nem estél le a színpadról. Azonkívül film, vers, reklám — mi még?

— Három filmben játszottam, valahogy úgy adódott, hogy mind a háromban főszerepet. A vers szerintem hozzátartozik, néha nem győzöm mondani kollégáimnak, hogy mondjatok verset, mert színpadon szöveget mondani — ahhoz a vers egy nagyon jó tanfolyam. Ha Shakespeare-t, Madáchot, Katona Józsefet, tehát a versben megírt drámákat játszod, azt nem lehet úgy mondani, mint egy kortárs drámai szöveget. Én szeretek verset mondani, verseket olvasgatni, és azok a bizonyos versenyek, a Versünnepek úgy adták magukat, hogy szeretek versenyezni. Nem annyira jó színházban egyébként versenyzőnek lenni, nyugodtságra van szükség, és kommunikálásra a sok emberrel, akivel dolgozol, de én úgy érzem, hogy belőlem jó sportoló lett volna, mert szeretek versenyezni.

— Eleve a színészi szakma olyan, hogy jobbnak kell lenni mindenkinél.

— Mi Hobóval (Pálffy Tiborral — sz. m.) például mindig versenyzünk. Ha ő valami nagyszerűt csinál, az engem is stimulál. A reklámok például ujjgyakorlatok voltak számomra, évek teltek el, hogy nem játszottam filmen, és azt mondtam, hogy valahogy mégiscsak a kamera közelében kellene lenni. Nem félek semmiféle feladattól, ami egybevág a hivatásommal. Le lehet vezetni egy beszélgetést, sőt, voltak évek, amikor vendéglőben is felléptem, de azt mondtam, nézzük csak meg, hogy kell egy teremnyi közönséget szórakoztatni például szilveszteréjszaka. Ki kellett találni egy műsort, és a közönséget fogva kellett tartani valahogy, munkásabban, énekesebben, olyan eszközökkel, amik ott működtek. Sok mindent meg lehet tanulni, a végére kell járni, hogy hogyan kell azt csinálni. Legyen az versmondás, ének, tánc, vendéglőzés, reklám, forgatás.

— Ennyi elfoglaltság közepette van-e időd élni?

— Legjobban akkor tudom az életemet is élni, amikor sok dolgom van. Amikor nincs dolgom, szétesek.

— Megvan tehát végre a Jászai-díj. Hogyan tovább?

— Nem változik semmi, mennek a dolgok tovább. Jólesik az ember lelkének, de nem tartom ettől többre magamat.

Lejegyezte: VÁRY O. PÉTER