Dürrenmatt, akár mestere, Shaw, szereti a paradoxonokat. A József Attila Színház Ungár Júlia új, kopogósabb, tömörebb, pontosabb fordításában játssza a hajdan népszerű Az öreg hölgy látogatását, az ismét villogó, a közönséget elbűvölő és elvarázsoló Ladányi Andrea címszereplésével, s a darab és az előadás fő paradoxonját igyekeznek árnyaltan s átélten bemutatni, mindközönségesen Dürrenmatt ama cinikusnak is tűnő, de mélységesen igaz és megrendítő állítását, miszerint pénzzel mindent meg lehet vásárolni, még az igazságot is.
Itt nyilván az a meghökkentő, hogy a hajdani csábítója halálát megvásároló öreg hölgynek igaza van (!), vele tizenhét évesen szörnyű igazságtalanság történt, szeretője hamisan esküdött a bíróságon (mindez világos, hiszen megvásárolja, és komornyikjaként alkalmazza az ügyében négy évtizede ítéletet hirdető bírót!), nem vállalta apaságát, mint ahogyan a különben szeretett lányt sem, s talált két idiótát is, aki hamisan esküdött. A terhes nő elment a városból, Hamburgba került egy kuplerájba, kislánya korán meghalt, szívéből azonban a bosszú többé ki nem költözött, s amikor egy szerencsés házasság folytán milliárdos lett, elhatározta, hogy negyvenöt év után helyreállítja a megbillent erkölcsi világrendet, igazságot tesz, és megbünteti hajdani szerelmét, megrontóját, akinek gyávasága sodorta teljesen más irányba az ő elbaltázott életét. És eljön a lerobbant, nyomorgó kisvárosba, és felajánl egymilliárd dollárt a városkának és lakóinak, ha megölik hajdani csábítóját. A paradoxon nyilvánvaló, az öreg hölgynek igaza van, még akkor is, ha nem éppen szokványos eszközökkel akarja elérni, teszteli így az ajánlatát először hevesen, sőt, felháborodottan elutasító városlakókat, mert tudja, a végén úgyis ő nyer, a pénz mindenre képes, pénzzel mindent el lehet érni, még az igazságot is ki lehet utólag harcolni…
Ladányi Andrea nagy pillanatai tovább folytatódnak. Ladányi, a balettművész hihetetlen légkört teremt maga köré, fantasztikusan jelen van a színpadon, nyomasztóan árasztva a romlás, a rothadás és a halál légkörét, nemcsak rendkívülien kidolgozott, nagy belső feszültségeket indukáló mozgásával, hanem hangjával is, nyers, tömör parancsszavak és vélemények hangzanak el, nem tűr és nem fogad el ellentmondást, pénze van, tehát igaza, ugyanakkor egész megjelenésével, színpadi jelenlétével nyomasztóan árasztja a romlás, a rothadás és a halál légkörét.
Méltó partnere hajdani csábítója és szerelme, Méhes László Ill szerepében, s főként a második részben, amikor megtörik, és belátja, sorsát már nem kerülheti el, s hajlandó eléje is menni, vállalni a bűnt, amit hajdan elkövetett.
Kettejük küzdelméhez Zsótér Sándor, akinek ez az első találkozása a József Attila Színház társulatával, valóságos ötletkavalkáddal próbál miliőt teremteni, nem mindig sikerrel, az egyik ötlet folyton kioltja a másikat, sokszor didaktikusan szájba rágóak ezek a nagy ötletek, a tömegjelenetek koreográfiája sem mindig megoldott, sokszor nem értjük az elénekelt részletek funkcióját sem, van, amikor viszont a városlakók, a görög tragédiák karára emlékeztető tömeg nyomasztóan jelenvalóvá válik, ezek az előadás nagy pillanatai, s vallanak a számtalanszor aktualizált, szép, új világ hideglelős arcáról.
