Pénteken különös, a maga nemében páratlan, egyedülálló produkciót láthattunk: BL — Borlai Gergő és Ladányi Andrea előadását, mozgástanulmányokat a szabadságra. A dob és a női test szimbiózisa hihetetlen pillanatokat eredményezett, sokszor olybá tűnt, hogy a női test mintegy meghosszabbítása a dobnak, és hihetetlen erudícióval, hajlékonysággal követi az illogikus dobolást, ahogyan a produkciót követő megbeszélésen a különben szűkszavú Borlai Gergő saját dobolását nevezte — a dob kíméletlen, mély, dübörgő hangjait. Két művész találkozott itt, egy nagy dobos és egy nagy táncosnő.
A produkció látszólag, csak látszólag tűnt egymást variáló, bravúros rögtönzések sorozatának, mégiscsak volt itt valami rendszer, amely megszabta a ritmusát. A variációk látszólag, de csak látszólag logikátlanul követve egymást ugyanarról beszélnek, ugyanarra asszociálnak, ugyanarról vitáznak: a szabadságról, az egyén lehetőségeiről, a férfi-nő viszony állomásairól. S most egy önvallomás: én az első négy-öt percben meglehetősen értetlenül és ellenszenvvel szemléltem mindazt, ami beindul, undorom mélypontján ki is akartam menni, aztán váratlanul történt valami, és hirtelen bűvölt és elvarázsolt a testével úgyszólván immár mindenre képes Ladányi Andrea mozgása, megnyíltam, utána már sodort az előadás, a szó igazi értelmében megállt az idő, repültem és zuhantam, az előadás már nem engedett el, bűvölt és elvarázsolt, nincsenek jobb szavaim, a dob mély és igaz hangjai már nem engedtek el.
Az előadást követő beszélgetésen Ladányi Andrea elmondta, az ötlet akkor körvonalazódott benne, amikor először hallhatta Borlai Gergőt dobolni, akkor már meglehetősen megunta a klasszikus balettet, a színházat, mindent, s valami újjal, mással szeretett volna kísérletezni. Így született ez a különös produkció. Az sem mindegy, milyen térben kerül bemutatásra, körszínpadon, kamarateremben, szabadtéren. Ráadásul a sajátságos díszlet, a Borlai dobjait, cintányérjait, egész nyomasztóan fantasztikus berendezését a nézőtértől elválasztó üvegketrec a plexifalakkal csak akkor érvényesül a maga teljességében, ha a színházban a néző szemben ül a dobossal. A fény-árnyék játéka is így érvényesül igazán, nagyon sokszor egy sci-fi-történet centrumában érezzük magunkat, miközben egy adott ponton mintha a hihetetlenül hajlékony és plasztikusan kifejező női test győzne (Ladányi Andrea állóképessége és fizikai teherbírása fantasztikus), s már nem ő követné megittasultan az agresszív dob űző, támadó hangjait, hanem fordítva, a dob menne utána, mintha már ő dirigálna, ő befolyásolna, ő irányítaná a hangszereket is. A végén a dob már ki is tűnik a képből, Ladányi ül, frenetikusan ver egy ritmust a dobverőkkel, de nem csak a dobon, többnyire a vázon, s ezek a konok és idegesítő hangok lassan kivonnak a tüneményből, átmenetileg lezárva a mozgástanulmányokat, a női test és a dob hangjainak nagy viaskodását és kalandját, amelynek nem lehet vége soha, bennünk folytatódik tovább dacosan, vonzóan, felejthetetlenül.
