Olvassuk, ugye, végre be szándékoznak fejezni a Bukarest—Konstanca pályát, hogy nekirugaszkodtak nagy rössel a fővárost Ploieşti-tel összekötő autópályának, hogy a Bechtel hol építi, hol nem — most éppen ismét leállt vele — a Váradot Brassóval összekötő sztrádát, illetve dehogy azt, hanem annak csupán Gyalu és Torda közti szakaszát.

Érdemes felfigyelni arra, hogy ezek az utak nem kívülről haladnak befelé, hanem mind az ország belsejében futnak, a határtól meglehetős távolságra, jobbik esetben egy nagyobb városból, éppen Bukarestből viszik a forgalmat kifelé, de építői mintha nem lennének tudatában annak, hogy fő rendeltetésük nem ez lenne, hanem pontosan a kontinenssel kellene összekössenek.

Gazdaságilag is képtelennek tartom, hogy ahol minél előbb megtérülhetnének a költségek, mivel a fejlett nyugati hálózat meghosszabbításaként fungálhatnának, a nagy volumenű kamionforgalomnak biztosítva könnyű áthaladást, vagy legalább bejutást az országba — nos, ehelyett a nyugatról erre özönlő gépkocsiszállítók mit tapasztalnak? Amit akár kiskocsival is megélhet az ember: ahogy külföldről jövet beérsz Nagylakra vagy Borsra például, rögtön mellbe ver, hogy egy más világba érkeztél. Mégpedig a szűk keresztmetszetek, a forgalmat keskeny és korszerűtlen vagy éppen leromlott útjaival kimondottan fojtogató országba.

Furcsa államunk furcsa vezetői és útépítői nem arra törekszenek, hogy az elkészült sztrádaszakaszoknak minél előbb hasznát lehessen venni, hanem arra, hogy azok minél tovább heverjenek, úgyszólván parlagon.

Példaképük alighanem az volt, aki magának a Kárpátok géniusza nevet adományozta, s feleségét, mint Caligula a lovát, államvezetővé nevezte ki, s aki a főváros és Piteşti között — jó száz kilométerekre a határtól tehát — megépíttette az első romániai, ún. autópályát. Annak is az volt a feladata, hogy elszigeteljen a külföldtől, minél távolabb vigyen Európától. E hagyomány húsz évvel kivégzése után, fordított lángesze nagyobb dicsőségére, töretlenül folytatódik.