Ami hétfőn a kolozsvári Árva Bethlen Kata Diakonisszai Központ falai között történt, az figyelemre méltó, és első látásra-hallásra pozitívnak nevezhető: hosszas huzavona után végre egy asztalhoz ült Markó Béla, az RMDSZ elnöke és Tőkés László püspök (ezúttal az EMNT vezetőjének minőségében). A tét nagy, hiszen a ,,csúcstalálkozón" arról kellett megállapodni, miként lehet összefogni és összehangolni az erdélyi-romániai magyarság képviseleteinek mára eléggé divergens szándékait, s a szerteszét mutató sugárküllőket egyetlen nyalábbá szervezve és összpontosítva, tényleg együtt lehessen cselekedni közösségünk érdekeinek érvényesítéséért.
A dobbantás jó volt, de még nem oldott meg semmit, s — ahogyan diplomáciai tolvajnyelven mondani szokták — még nem is történt igazi áttörés. Tapogatózás és a jó szándék kinyilatkoztatása — igen. Az idő pedig sürget és szorít: augusztus végéig mindenképpen dűlőre kell jutni az európai parlamenti választások közös listájának kérdésében, s ezt aligha lehet hosszas torzsalkodások, nézetütköztetgetések függvényévé tenni. Ha ez történik e hó huszonnegyedik napjáig, s marad minden a régiben, úgy maradunk mindannyian a hoppon. Brüsszelben, Strasbourgban biztosan. S ez nem lenne jó, mert ott nekünk még ,,kegyelemből" sem jár hivatalosan kiutalt hely, ha idehaza nem sikerült képviselőket választani, bejuttatni, akkor maradhatunk a két különböző kosárba gyűjtött támogató aláírásokkal. E ,,matematikai kényszerről" mindkét fél beszélt Kolozsváron, ezúttal nem beszéltek el egymás mellett, mindketten nagyon jól tudják, hogy politikai közképviselet megszerzésére nincs reális esélye a megosztott honi magyar társadalomnak, még akkor sem, ha az egyik tábor — mint állítják — a hetvenöt-nyolcvan százalékot képviselné, a magyarság egynegyedét, esetleg egyharmadát a másik.
Persze, Kolozsváron is látható volt, hogy a megegyezésnek elég komoly nézetkülönbségek lebírásával kell kezdődnie, s ez most éppen terminológiai és politikai narráció szintjén jelentkezik: a ,,radikálisok" a honi magyar politikum rendszerváltásának szükségességéről értekeznek, az RMDSZ pedig megmaradna a szemléletváltás kényszerénél. Másként látják és ítélik meg a prioritásokat és a következő taktikákat is, a célok érdekében követendő út bejárásának ütemtervét, a hanghordozást és a módszerek milyenségét. Annyit nyugodtan megállapíthatunk már, hogy sem az RMDSZ kormányzati szerepvállalása, sem az ,,ellentábor" népszavaztatási kezdeményezései nem hozták meg a várt eredményeket: egyrészt még egy higgadt (a kulturális autonómiát szorgalmazó) kisebbségi törvénytervezetet sem sikerült átpréselni, másrészt pedig a székelyföldi területi autonómiáért vívott küzdelem bizonyul egyre inkább hősi szélmalomharcnak, s az olyan pragmatikusabb célok is, amilyen a Bolyai Egyetem helyreállítása (legalább önálló magyar karok felállítása), a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem felerészben való visszamagyarosítása, sorra az alattomos balkáni ,,nemzetpolitizálás" buktatóin buknak el. Reméljük, időlegesen csupán, de a helyzet megváltoztatásának első feltétele éppen a magyarság politikai-szándékbeli egységének helyreállítása lenne. Itt nem szájtartási különbözőségről és egyéni, kiscsoportos ambíciókról lenne szó, hanem a jövőnket illető sorskérdésekről, miket nem rendezhet megnyugtatóan az egyik vagy a másik fél politikai dikciójának minősége, de talán még előrébb mozdíthatná az őszinte összefogás, amibe — természetesen — beletartozik az eltérő vélemények tisztelete is.
Kolozsváron most a felek letették egymás asztalára a megegyezés alapját képezhető feltételeket, attól félek mindössze, hogy akadnak majd kerékkötői a megbékélésnek, kik önös vagy csoportérdekeik oltárán áldoznák fel a közös célt.
Isten adja, hogy ne így legyen, s a hányatott és békétlen életű Árva Bethlen Kata szelleme minket megbékélésre és megegyezésre intsen végre.