A munkavállalásról szóló sorozatunk eddigi riportjaiból szomorú tényre derült fény. Országunkban a szakszervezeti szervezetlenség talán sosem látott méreteket öltött. A munkavállalók önvédelmének szénája soha rosszabbul nem állt minálunk sem.
A látványos, „síppal-dobbal, nádi hegedűvel" folyó nagy felvonulások, a transzparensekkel, jelmondatos táblákkal felfegyverezett tömegek demonstrációja, a koporsót hordó „temetések", az útelzárások, a sztrájkkal való fenyegetőzések, még a sikeres megmozdulások is elfednek egy kétségbeejtő tényt: azt, hogy a munkavállalók alighanem nagyobb része teljesen szervezetlen, és ennek folytán kiszolgáltatott is. Mi több, a legújabb korban eddig nem tapasztalt módon bizonyult védtelennek.
Tényállás
Megyénkben és úgy általában a Székelyföldön valószínűleg a legsiralmasabb a helyzet. Legalább egy évszázaddal korábbi állapotok tértek vissza, ezúttal azonban a legnagyobb tömegek sorsaként, ha csak a riportokban felbukkanó eseteket nézzük. Van ugyan jobban szervezett része is az alkalmazottaknak, a köztisztviselők, egészségügyi és tanügyi személyzet viszonylag sikeresen érvényesíti akaratát, vagy legalább útját tudja állni annak, hogy anyagilag mértéktelenül megrövidítsék, kivívott, a kilencvenes években a nyugati standardhoz közelítő jogait megnyirbálják. Persze, arról, hogy a nyugati bérszínvonalat elérje, még álmodnia sem lehet, de jövedelme legalább követi valamelyest az inflációt, legalább kísérlet történik időnként, hogy esetében ellensúlyozzák némileg a pénzhígulás mértékét. Az alkalmazottak magánszférába került nagyobb részének azonban nemcsak az apró csoportokra szakadozottság, hanem vele a teljes védtelenség, az érdekérvényesítés totális bénultsága jutott ki. A nagyipari üzemekben, mint az autógyártásban stb., működik valamelyes szakszervezeti mozgalom, ámbátor a válságjelenségek felerősödésével érezhetően defenzívába szorult e része is a szakszervezeti mozgalomnak. De nagyobb a baj, kimondott mozgalmi nyomor jellemzi a kis és közepes magáncégek világának színes, teljesen szervezetlen tömegeit.
Ha számba kívánjuk venni a kiszolgáltatottság fokozatait, eddigi riportjainkból is kiviláglik a következő tényállás.
A csábító csalétek
A leginkább védtelen rétegek közé tartoznak például a külföldi csalétek csábításának engedők. Aki a „dream job" (álmaid állása!) és más hangzatos jelszavakkal dolgozó munkaközvetítők kecsegtetésére felmondja itthoni, több-kevesebb pénzt nyújtó állását, vagy esetleg épp munkanélkülisége elől menekülve csatlakozik a magasabb bért ígérő céghez, az, mint láttuk, könnyen kimondott tömegszálláson találja magát, vagy többedmagával egy szobába bezsúfolva — és ez még a jobbik eset —, szalagmunkára fogják havi öt-hatszáz euró fejében, nemegyszer három műszakban szemkáprázásig rakja mindig ugyanazt az apró alkatrészt az előtte elvonuló készülékbe. Ha pedig három hónap után megérkezik Távol-Keletről a még olcsóbb vagy még igénytelenebb kínai munkaerő, átpakolják a másfajta elektronikai terméket összeszerelő gyárba, mely egyazon multi bérjobbágyait robotoltatja egy gigantikus gépezet olcsó automatáiként. Hogy ezt legfeljebb ép idegekkel és korlátolt ideig lehet bírni, tanúsítják a pár hónap után üres zsebbel hazatérők: nem tudtak eléggé hozzáidomulni a gépekhez, nem tudnak eléggé gépszerűen és lélektelenül dolgozni ahhoz, hogy érdemes legyen megtartani őket a próbaidőszak után, hát amolyan emberi selejtként kerülnek az utcára.
Itt szakszervezeti védelemről, jogérvényesítésről szó sem lehet, már a felvétel is eleve olyan előnytelen feltételekkel történt, hogy a kirúgottnak semmi módja sincs a legkisebb elégtételt sem kérni. Hazatér hát itthoni szociális segélyből tengődni, mert a munkanélküli-segély sem jár neki — az pedig havi kétszáz lej, de általában fél évig, ha folyósítják, és bizonyos közmunkát is kell végezni érette. Nem tudom, kiszámította-e valaki, hány kalóriát érő élelem vásárolható évi kb. 1200 lejért, s hogy mennyi használódik el abból a létfenntartásban, mennyi az elvárt munkában. Ha nem, az csak újabb jele annak, hogy a szakszervezeti gondolkodásmód és érdekvédelem nem működik, egyes kategóriák teljesen kikerültek e védőernyő alól.
Családias cégek
Más a helyzet a patriarchális viszonyokat konzerváló kis cégeknél. Emlékszem, jártam olyan helyen is, ahol épp disznótorra készültek a munkások, a műhelyben folyt a famegmunkálás, de az alkalmazottak egy része krumplit hámozott, zöldséget pucolt, konyhakötényre cserélve a munkaruhát, mert az év közben hizlalt cugák húsából mindenki részesült. Amolyan családi hangulatban, a természetbeni juttatást is belefoglalva a bérbe. Szakszervezet itt sem létezett, de e patriarchális családiasság gondoskodott az érdekvédelem érvényesüléséről is bizonyos mértékben. Hasonlót szerelőműhelyben is tapasztaltam. A túlóradíj ilyen helyeken általában nincs papíron rögzítve, vagy azt nem úgy tartják be, de egyéni alkuval elérhető. Mikor külföldön szereltek össze faházat, és hetekig egy délszaki országban kellett tartózkodniuk, ott megemelt bérben részesültek a kiküldöttek, és nem voltak elégedetlenek vele. A patrirachalizmus e furcsa anakronisztikus feltámadása az ezredfordulón ellensúlyozza némileg a szervezett szakmai érdekvédelem hiányát, de nyilván csak átmeneti pótszer lehet. Megfelel a munkaadónak, hiszen befolyását beosztottjai felett megsokszorozza, belemegy, jobb híján, vagy mert a jobbat nem ismeri, a munkavállaló is, de hogy kinek előnyösebb, akkor derül ki, mikor kirívó visszaélésekhez vezet, a munkáltató rútul visszaél azzal, hogy formális szerződéses kötelezettsége nincs. Mint ahogy arra szintén tudok példát hozni más cégtől. Ilyenkor derülhet ki, hogy például alkalmazottjai munkakönyvét „elfelejtette" leadni a munkakamarához, hogy az alkalmazottak utáni bér- és társadalombiztosítást nem fizeti, hogy azok hónapokat-éveket veszítenek emiatt szolgálati idejükből, és emiatt nyugdíjuk kisebb lesz. A jogok eme látványos csorbulására a patriarchális családiasság nem tud írt kínálni.
Megoldandó feladat tehát a sok százezer kisvállalkozónál dolgozó alkalmazott szakszervezeti védelmének biztosítása, a szervezeti építkezés és annak elfogadtatása a munkáltatói oldallal.
Basáskodás
A szembeszökő, vérlázító visszaélések sem ritkák. Amikor a túlóra ellen szót emelő alkalmazottat valamilyen más indok, a leépítés címén kiteszik az utcára, akkor nyilván a leghitványabb és legkíméletlenebb bosszú eszközéhez nyúl a basáskodó munkavezető, menedzser, vagy minek tiszteljük. (Mindközönségesen „főnök" az összefoglaló neve.) A kiszolgáltatottság legeklatánsabb példái éppen ezek. Az utcára került, kirúgott személy önérzetében is sérül, emberi méltóságán esik csorba, hiszen jobbágyi alázatot várnak el tőle az állítólag szabad munka korában. Tőke és munka viszonyának rendezése, mint látjuk, sok kívánnivalót hagy maga után, az új tőkésosztály hatalmi túlkapásainak sokszor nem áll semmi az útjában, míg a nyomor és nincstelenség rémével megbénított munkást mindennek, csak épp szabadnak, méltóságában védettnek nem lehet nevezni.
Meg kell alkotni a szakmai érdekvédelem egyetemes rendszerét, bele kell foglalni minden alkalmazottat, törvényekben kell szabályozni és bíróságok útján betartatni a jogszabályokat ahhoz, hogy e tekintetben megoldódjék a válság, visszaszoruljon az emberhez méltatlan kiszolgáltatottság állapota.
Bérmanipulációk
Amikor az éjszakai vagy hét végi munka kérdése, netán a veszélyességi pótlék stb. merül fel, akkor derül legtöbbször fény a munkások tájékozatlanságára, felkészületlenségére a szabadpiaci alkuhoz. Mely ennek következtében nem is szabadpiaci, és nem is alku, hanem merő sanyarú kényszerűség. De erő hiányában mit tehet a felvett munkás is? Ha kollektíve felmond, munkaadója olcsójánosokkal tölti fel cégét. A felmondás alkalmanként lehet célszerű, válság idején azonban nemigen alkalmazható.
Másfelől a cégvezetők hajlamosak veszteségeiket áthárítani az alkalmazottakra, illetve profitjukat azok rovására növelni — ezt mivel védjék ki azok, akiknek szervezeti erejük nincs? Kisebb cégeknél kollektív munkaszerződés sincs, legfeljebb egyéni. Ahol a munkásnak csak az eltávozás szabadsága adatik meg, ha nincs ínyére, ami történik vele, ott a munka nem igazán szabad.
A mozgalom általános gyengesége visszahat a működő szakszervezetekre is. Hogy milyen esélyekkel jár egy szakszervezeti harc, arra példa, ami a megyeszékhelyen a tanács útépítő cégénél történt, ahol a jogtalanul kizárt sztrájkszervező lídereknek az igazságszolgáltatás most, tetemes késés árán szolgáltat némi elégtételt.
Másik, tájainkon talán a legismertebb példa a visszaélésre, hogy a munkaadó minimálbérrel veszi fel a polgárt, szabadságát nem adja ki. Hiába kap az illető valójában háromszor vagy kétszer többet havonta, tulajdonképpen önmaga megrövidítésében válik cinkosává munkaadójának. Ami a pénzügyi részét illeti a dolognak, itt egyfelől az államot rövidítik meg, másfelől az illető nyugdíja sem az lesz, amit megérdemelne. Reális bére ugyan nagyobb, az a hivatalos béren túl feketejuttatást is tartalmaz, de akaratlan bűnsegédi státussal is jár. Többnyire nem butaságuk, hanem erőtlenségük miatt mennek bele az emberek ebbe a kényszerű alkuba.
No de mit szólnak mindehhez a létező szakszervezetek? Erről legközelebb.
