A Sepsiszentgyörgy körül születőben lévő ún. magánnegyedek és kertvárosok gyűrűjéről lapunk igyekezett átfogó képet nyújtani az évek során. A köztük úttörőnek tekinthető Szalomér, mely a megyeszékhely délnyugati vége és Sepsiszentkirály között félúton fekszik a Bodoki-hegyek pompás kilátást nyújtó lejtőjén, pár éves történetének újabb fordulatához érkezett a múlt hét végén. Ami a szalomériek nagyobb szabású tanácskozásán történt, precedens értékkel bír nézetünk szerint, a szatellittelepülés kibontakozásában általa a többiek előtt is töri az utat, mert valamennyien hasonló gondokkal fognak szembesülni, érdemes hát ráfigyelni.
Lakóközösség alakul
Hetek óta ki van szegezve egy táblán a felhívás Szalomér bejáratánál, mely gyűlésre hívja a település kinnlakó, illetve egyelőre itt csak telekkel bíró népét. A negyed állandó lakossága megnőtt az utóbbi években, a kéttucatnyi villában, családi házban, kisebb házikóban, hétvégi alkalmatosságokban százat is meghaladó lélekszám tartózkodik kinn állandóan vagy huzamosabb ideig a kies telepen, sürgetővé vált hát újabb lépések megtétele az urbanizáció útján. Magánnegyedről lévén szó, a lakók eddig saját erőből próbálkoztak megoldani azt, ami egy-egy telek határai közt megoldandó volt, a földútra persze több kemény tél után már közösen hordatták a kavicsot, de a továbbiakban az alkalmi kalákáknál többre lesz szükség. Addig is, amíg szervezetet hoznak létre, közös dolgaikat meghányni-vetni gyűltek ki a napsütötte dombhátra péntek délután. A családonkénti elszigetelt küszködés évei után időszerűvé vált ugyanis a vízvezeték és a csatornázás telepi rendszerének megteremtése, ehhez azonban még egy, eddig kemény diónak bizonyult, évek óta vajúdó tulajdonjogi kérdést kellett rendezni. Szalomérről még annyit: mint megírtuk annak idején, a terv Manole ingatlanbefektetőtől származik, németországi mintára kezdett bele, miután megvásárolta a szentkirályi őstulajdonosoktól az azok által kedvezőtlen fekvése miatt nem túl sokra taksált kaszálódarabokat, egy eredeti tagosítást végzett hát, utána pedig azt beltelkesítette, felosztotta házhelyekre, kertekre, és meglehetős sikersztoriként jellemezhetően áruba is bocsátotta. Azóta a környéken több követője akadt; a hasonló nagyságrendű, kb. tízhektáros területek beltelkesítése körül zajló bonyodalmakról már beszámoltunk. Szaloméren némelyik telek már második-harmadik tulajdonosa birtokában van, akad köztük, amit ma beépítve árul a gazdája, mások beépítetlenül várják ugyancsak az értékesítést, illetve azt, hogy hajlékot fogadjanak be.
Vita a szabad ég alatt
A továbbiakban a heves szóváltásokban nem szűkölködő, de végig racionális keretek közt zajló vita leírására szorítkozunk, semmi beszédesebben nem jellemezheti ugyanis, mi mindennel kerül szembe az, aki egy alig tíz éve még kaszálóként elnyúló földdarabon, két vízmosás által határolt füves dombháton, a várostól és közműveitől jó két-három kilométerre, ott, ahol azelőtt legfeljebb juhnyájak fordultak meg, és ahol szénacsinálás folyt, saját lakóhelyet, nem is akármilyen, hanem kimondottan kertvárosi otthont kíván teremteni magának.
A gyűlésre legalább negyvenen sereglettek össze az érdekelt családok képviseletében, ebből is következtetni lehet arra, legalább háromszor-négyszer annyira rúgna a szalomériek száma, mely már egy kis falu lélekszámával vetekszik. Igen ám, de itt a szűz talajból sarjadó új telepet a legmagasabb urbánus igényekkel kiköltöző emberek kívánják benépesíteni, miként arra őket az a reklámhirdetés is feljogosította, melyet annak idején a telekvásárláskor kézhez kaptak, s mely üzlettől óvodáig, parkosított központig mindennel kecsegtette őket, mit a szentgyörgyi nyomorba beleunt városlakó csak kívánhat magának. Mindebből mind ez ideig a villanyvezeték valósult meg, az mindjárt első lépésben. A közvilágításról az illyefalvi polgármester jegyezte meg némileg keserűen pár éve: az többe kerül a községnek, mint amennyi adóként befolyik innen. Az agyagos úttal küszködő autókban ide naponta kikapaszkodó állandó lakosok fejében gyötrő elemi gondok forognak, s a gyűlésen végre minden terítékre került.
A Wagner házaspár által összetrombitált összejövetel Fodor Imre illyefalvi polgármester felvezetésével kezdődött. Megtudtuk, hogy létezett egy eredeti vízbevezetési és csatornázási terv, melynek iratcsomója 2006-ban készült el, s mely a község mindhárom hagyományos településére kiterjedt volna le Aldobolyig, s magában foglalta Szalomért is, lévén, hogy az egyik víztározó éppen efölött épült volna meg. E terv, ha jól értettem, tulajdonjogi tisztázatlanságok folytán, no meg a határidők letelte, a régi alapok megszűnte miatt füstbe ment, időközben új övezeti rendezési tervek (PUZ) születtek, többek között a Manole-cég tulajdonában lévő Szalomérre is. A község is új közművesítési tervet készíttetett, a mai azonban csak Illyefalvát és Aldobolyt foglalja magában, abból tehát még Szentkirály is kimaradt, s noha jövőre a két falu közművesítését befejezik, szó sem lehet annak a kiterjesztéséről Szalomérre. Mit lehetne mégis kezdeni? Fodor Imre szerint a község évi költségvetése olyan kicsi, hogy a történelmi települések fejlesztését is képtelenek ellátni, helyhatósági erőből a szaloméri gondokat megoldani tehát nem tudják.
Mindez nem volt újdonság a résztvevők előtt, évek óta járnak csoportosan és egyénenként a polgármester nyakára, érveit untig ismerik hát. Egy nagyhangú fiatal úr — akiről kiderült, hogy már kinn lakik, és három kutat fúratott telkén, míg forrásra bukkant, a vízkeresés tehát nem is olyan könnyű a hegyen (a művelet rendkívül költséges) — amolyan hangadóként mindjárt a kisajátítási törvény változásaival kezdett példálózni. A román kormány ugyanis nemrég a közbefektetések megkönnyítésére olyan értelemben módosította a törvényt, hogy a kisajátítást jóval könnyebb átvinni, mint régen. Mindenki figyelme Manole úr felé fordult, a célzás ugyanis rá vonatkozott. Mert mit is kellene kisajátítani és kitől? Az idegen előtt akkor vált világossá, hogy a közművesítés fő akadálya egy három éve egy helyben topogó vita, mely a település körbefutó útjának tulajdonjoga körül folyik a negyedalapító és a telektulajdonosok között. A polgármester megfogalmazásában: amíg az út magántulajdonban van — márpedig az a negyedalapítóé, és a többiek csak használhatják, de nem birtokolják, és nem rendelkeznek vele —, addig szó sem lehet arról, hogy a község segítségét igénybe vegyék egy esetleges hatósági feljavításban és közművesítésben.
A hangadó, élezve a vitát, kijelentette, ő semmiképp nem hajlandó elköltözni, bizonyítja, hogy harmadszorra sikerült vizet találnia, de a vízszennyezés veszélye fennáll, ezzel a járványé is, vezetékes vízre tehát szükség lenne, szerinte a telepiekben meglenne a hajlandóság, hogy a tervkészítés költségeit felvállalják, ehhez azonban az út tulajdonjogát át kellene ruházni. Nézete szerint kilencvenre is felmehet idővel a házak száma, akkor pedig a helyzet egészségügyileg tarthatatlanná válhat.
A polgármester ismételten a költségvetés szűkös voltára hivatkozott, egy nyugati önkormányzattal a mieinket egy napon sem lehet emlegetni, tőle tehát ne várjanak semmit, viszont sürgetésre kibökte javaslatát a megoldásra, melyet korábban már másokkal megbeszélt, és melyet Manole úrnak megfontolásra ajánlott.
Adományozás
A gordiuszi csomó megoldásának kezdetét az jelentené szerinte, ha Manole úr a községnek adományozná az utat, és attól kezdve megnyílna az út akár a magánerős, akár a községi tervkészítés előtt.
Mindenki Manole úrra nézett, aki érezvén a feszültség súlyát, igyekezett megfelelni a kihívásnak. Előbb régi érveit szedte elő. A vita ugyanis nem mai keletű. Ő különben lakóként is érdekelt a megoldás megtalálásában, cége működik a telepen, tulajdonosként azonban egy hektárnál nagyobb területe bánja. Ennyire rúg a hat méter széles körút. Aki ismeri a környék telekárainak dinamikáját, tudja, nem kicsi a tét. Leszögezte, őt a telkek vásárlóival szemben az a kötelezettség terheli, hogy az út használatát biztosítsa. A kérdésre, mennyiért adná el, kijelentette: neki, miként már mondotta többször, nem pénz kell, hanem a területért cserébe más terület. Különben az illyefalvi úttól a telep bejáratáig az út a tanácsé már most is, mégsem gondoskodik róla kellő módon.
Volt, aki erre perindítás lehetőségét emlegette, mások arról beszéltek, hogyan szórták fel kővel közös erővel már többször is. A kisajátítás ismét szóba jött.
Egy második román úr — különben a vita végig románul folyt a kisebbségben lévő román résztvevőkre való tekintettel — felvetette, meg kellene az utat venni. De a tulajdonos telket kér érte cserébe!
Ekkor lépett színre minden környékbeli földügylet jolly jokere, Péter János, akit már volt szerencsénk bemutatni e hasábokon. Ez a rendkívüli tárgyalási képességekkel megáldott ember végig ott szurkolt a háttérben, neki ugyanis fennebb, az erdő alatt tíz beltelkesített hektárja van, melyet szintén áruba szeretne bocsátani, és távolról sem mindegy neki, hogy a Szaloméren keresztül megközelíthető területe tőszomszédságában lesz-e mielőbb vízvezeték, csatornázás és autóval járható út vagy sem. Először annak tisztázását kérte, mekkora az út felülete, majd mindjárt ajánlott is telket érte cserébe, tréfásan hunyorítva, mondván: beszéljünk úgy, miként az üzletemberek (bişniţar-t mondott) közt szokás. A polgármesternek kellett rájuk szólnia, nem találja alkalmasnak a pillanatot az alkura. A hangadó úr ismét átvette a szót, és kijelentette, ő egy lejt nem hajlandó adni a vásárba, keressenek más megoldást. A közhangulat érezhetően a pártján állt.
Ekkor történt a látványos váltás, Manole úr más húrokat kezdett pengetni. Ő lemondana a területről a tanács javára, ha megígérné a polgármester úr, hogy három éven belül, mire mandátuma lejár, lesz a telepen vízvezeték, csatornázás és aszfaltos út. Ezt nyilván nem ígérhette meg, de a pályázás lehetősége ezzel megnyílna, mondotta.
Péter János azonnal reagált a váltásra, rögtön bejelentette, ha megállapodnak, ő bármikor hajlandó a maga feljebb fekvő telkén területet adományozni a tanácsnak, hogy ott víztartály épülhessen. Ez alapvető fontosságú, mert ha az országút mentén futó vízvezetékre csatlakoznak, annak tartályra lesz szüksége, ahova a vizet felnyomják, hogy onnan szabadeséssel engedhessék a telepi hálózatba. Ezzel átszakadt a gát, Manole úr végül beadta derekát. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá az embereken, úgy is mondhatnánk, győzött a telepi összetartás szelleme. Az örökké cselekvőkész Péter János még ott helyben telefonon tisztázta az adományozással járó díjtétel nagyságát, s hogy azt a résztvevők összeadhatják.
A gyűlés feloszlott, s a riporter meri ajánlani a megtalált megoldást a többi negyedalapítónak is. Szalomér lakói összefogásán is múlik, hogy mikor lesz valóban azzá a szép lakóövezetté, amilyennek megálmodták.
