Aki korábban felfigyelt arra, hogy a rendőrségi alkalmazottak mindössze öt-tíz százaléka nem román nemzetiségű, az okkal csodálkozhat a kijelentés fölött.
A bejelentésből ugyanis valami olyasmi hámozható ki, akár elemi logikával is, hogy e tudásukat a rendfenntartók meglehetősen sikeresen titkolják.
Magyarul ugyanis csak kivételesen szólalnak meg egyesek közülük, magam hiábavaló ablak mögött ülő esetében tapasztaltam ilyesmit, és, Isten látja lelkemet, nem vettem zokon tőle. Mi több, kellőképpen értékeltem, talán e hasábokon is megdicsértem érte. (Habár nem járna semmi külön elismerés, egész egyszerűen az alkalmazás feltétele kellene hogy legyen.)
Máshol azonban sosem tapasztaltam, hogy magyarul szólaltak volna meg: sem a közlekedési rendőr, sem más nem fordítja magyarra a szót, miután kiderül, székellyel áll szemben, és annak megértési vagy kifejezési nehézségei miatt akadozik a diskurzus. Sőt, ismerek több olyan esetet, amikor az általam magyarként ismert rendőr is oly mereven tartotta magát a többségi nyelvhez, mintha azt valamilyen szabály szabta volna meg neki. Az illető nyilván a belső, megengedem, esetleg íratlan úzushoz alkalmazkodik, amikor ezt teszi. Eme mégoly íratlan szabályt fel kell oldani, ehhez már főtiszti tekintély és hatalom szükséges.
Hogy erre van-e esély, nem tudom, de lehetne.
Ami pedig a nyelvet nem ismerő 58 százalékot illeti, erre is van kádenciája a főkapitánynak, mely felébreszti az embert mélázásából és még inkább ama elringató hitéből, hogy minden rendben lenne a rendfenntartók háza táján. Azt mondotta ugyanis, hogy a továbbiakban kinek-kinek maga dolga, hogy megtanul-e, merthogy kötelezni erre nem lehet.
Nem a bantu nyelvjárásról, nem borneói bennszülöttek vagy akár a nagyspanyol idiómáról mondotta ezt, hanem ama, mondjuk, 180 000 megyebeli polgár nyelvéről, akivel a rendőrségi pár száznak szót kellene értenie.
A lakossági és a hivatali logika hát különbözik, jó lenne, ha nem a végtelenben találkoznának.
