Egy íratlan törvénynek engedelmeskednek, mely mindig megkövetelte, hogy ki-ki rendbe rakja a háza táját, minden ragyogjon, majd jöhetett a főzés, pirostojás-festés. A szomszéd, a falu szeme mindig éberen figyelt, nehogy valami, valaki kimaradjon a sorból.

Aztán jött a böjt, amikor testet és lelket előkészítettek az ünnepre, hogy megtisztultan fogadják a tavaszt, ünnepeljék a feltámadást. Mindenki egyszerre ment templomba, ünneplőbe öltözve feszítettek a legények, pironkodtak a lányok, aztán felszabadultan, emelkedett lélekkel fogyasztották el az ünnepi ebédet.

Locsoló is akadt bőven mindenkinek, hiszen házról házra járt a legénycsapat, s így nem maradt ki senki.

És ez így zajlott évről évre, mint egy ősi rituálé.

Elfogott a nosztalgia? Talán igen — töprengek. Nem tudni, kinek a hibája, de valami végérvényesen megváltozott. Fáradt arcokat látok, cipekedő karokat, rohanást. Megpró­bálunk mindent a régi forgatókönyv szerint tenni. A szerencsésebbje időben elkészül, de a többség — nyomós okok miatt — tovább rohan. Este még hallani a szőnyegporoló hangját, a gyereksírást, fazékcsörömpölést, hiszen a génjeinkben van, hogy mindent úgy kell előkészíteni, mint nagyanyáink idejében.

A templom, a pillanatnyi felszusszanás, majd az ünnepi ebéd következik, szíves kínálás, kedves mosoly, ami rejteni próbálja a fáradtságot, fásultságot. A mosatlan még halomban áll, de már készülnek másnapra a színes tojások. Nincs megállás.

Minden patyolattiszta, csak a lelkeket vette fel a gyom. A gyerekek azt beszélik a sarkon, ki mennyit keresett a locsolással, a férfiak számolgatják, kihez kell még elmenni a gyerekkel, hogy ne legyen sértődés a dologból. Mobiltelefonon könnyen ellenőrizhető, ki járt már a családunknál, és akkor illik viszonozni a látogatást. Beszélgetésre nincs sok idő, mert nagy a város, és másnap már kezdődik újra a munka.

Kint lassan elcsitul minden, a háziasszony elrakja az utolsó edényeit, a másnapi munkára gondol, és felsóhajt: ,,Mikor jön már a feltámadás?..."