Az emlékezet gondolata fontos helyet kap az eucharisztia leírásában Pál korinthusiakhoz írott első levelének 11. fejezetében. A kenyér és a bor igéjében is elhangzik a felszólítás: ,,ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (1 Kor 11, 24—25). Ez a kijelentés már Lukácsnak az utolsó vacsoráról szóló beszámolójában is megtalálható, amellyel a páli leírás a legszorosabb rokonságban áll. Magam is osztom a nézetet, amely szerint az eucharisztia leírásának ez a lukácsi—páli változata az antiochiai hagyományból származik.
Ebből arra következtethetünk, hogy az emlékezet különösen fontos szerepet játszott a hellenisztikus közösségben. A hellenizmus ismerte az emlékvacsorák szokását, hittek abban, hogy e vacsorákon az is jelen van, akire emlékeznek. Hellenisztikus felfogás szerint a vacsora mintegy megjelenítette azt, akinek felajánlották. Ez a szempont az eucharisztia lukácsi—páli leírásában is lényeges. Az anamnézis hangsúlyozása azonban legalább ennyire emlékeztet a széder hagyományára, amely zsidó értelmezés szerint az egyiptomi szolgaságból való megszabadulásra emlékeztet. A múltra való emlékezés a széder hagyományában nem a múlt puszta megőrzését jelenti, nem a múlt muzeális kezelésének kifejeződése. A múltra való emlékezés feladata az, hogy a szabadulás eseményét a jelen számára befogadja. Feltételezhető, hogy az emlékezetre való utalást maga Pál kettőzte meg az eucharisztia leírásában. Ebből arra következtethetünk, hogy számára különösen fontos volt a Jézusra való emlékezésnek ez az aspektusa. Az eucharisztia páli leírása mindenekelőtt Jézus halálát hirdeti, pontosabban: a halál megszabadító erejének jelenlétét. Ezzel összhangban áll az, hogy Pálnál különösen erősnek mutatkozik az a tudat: Jézus most és mindenkor jelen van. Amennyiben tehát az eucharisztia Jézus emlékezetének jegyében történik, a kereszten az élők közül eltávozott Jézusra emlékeztet, vagyis halálának szabadító erejére. Az, hogy az eucharisztia szokásának középpontjában az emlékezet áll, újra rávilágít arra, milyen alapvető fontosságú volt az őskeresztény közösség élete szempontjából a Krisztusra való emlékezés. A hellenisztikus közösségek eucharisztia-leírásai a Jézusra való emlékezés két fontos aspektusára hívják fel figyelmünket. Először is az emlékezet dinamikusságára: az eucharisztia során a közösség előhívja Jézus emlékét. Az eucharisztia nem feltételezi előzetesen az emlékezést, hanem emlékszerűen megismétli, amit Jézus annak idején vendégeivel tett. Jézus szentként értelmezte saját cselekedetét és szavait; Isten jelenléteként; olyan munkaként, amely bensőleg közelebb viszi az embert Isten országához; olyan harcként, amelyet a betegség, az ostobaság és a bűn által a halálhoz kötözött ember életéért folytat. Ez a szakramentális értelmezés éppen azokban a szavakban nyilvánul meg legvilágosabban, amelyek a leginkább számot tarthatnak a történeti eredetiség rangjára: ez az én testem, ez az én vérem.
A Jézusra való emlékezés által az ember benső kincsévé válik életének és halálának szent, önmagából mindenkinek egyaránt részt adó dimenziója. És éppen ez az emlékezet egyik alapvető jellemvonása: az emlékezet által válok figyelmessé arra, amit jelenem múltja kioszt számomra, legyen szó akár a halottak, akár a szabadító események emlékezetéről. Az emlékezés által tehát figyelmessé válunk arra, hogy a jelen nem állhat csupán önmagában. Másrészt azt is megmutatja az eucharisztia hagyománya, hogy az emlékezet nem más, mint a jelenvalóvá tétel munkája. Eucharisztiát ülni a halott Jézus emlékére azt jelenti, hogy őt, aki nincs jelen, jelenvalóvá tesszük, mégpedig az egyetlen lehetséges alakjában, amelyben egyáltalán jelen lehet, amíg el nem jön. (…) Aki emlékezik, az elmúltat teszi jelenvalóvá. Megfontolásaink szempontjából különösen fontos, hogy milyen konkrét formát öltött az eucharisztia hagyományában a Jézusra való emlékezés. Kenyeret esznek és bort isznak az emlékére. Ezeket a cselekedeteket nem lehet formalizálni, mintha nem számítana, milyen módon tartjuk emlékezetünkben Jézust. Jézus például nem az olimpiai játékok megrendezésével válik jelenvalóvá, nem ünnepi sportversenyek által, hanem a kenyér és a bor elfogyasztásában, amit a vendégeknek megterített asztal kínál. Az evés és az ivás szükséges az élethez. Egyszersmind jelképezni mindazon dolgok befogadását, amelyek szükségesek az élethez, de mi magunk nem tudjuk előteremteni őket. Az evés és az ivás megmutatja, hogy az embert idegen anyagok tartják életben. Amennyiben az evés vendéggé teszi az embereket, közösséget formál belőlük, a közösség forrása pedig nem bennünk van, hanem a vendéglátóban. Az evés olyan közösséget teremt, amely nem emberkéztől való, és amit éppen ezért emberi kéz nem is rombolhat le. Ha tehát nem közömbös, milyen formát ölt Jézus emlékezete, akkor kell lennie valamilyen összefüggésnek az evés és Krisztus között. Hiszen az evés magát a jelenvaló Krisztust reprezentálja, konkrét valósággá teszi azt, ahogyan Krisztus jelen lesz: mint aki kiosztja az élethez szükséges táplálékot, és ezzel életközösséget teremt vendégei közt. Ezt az összefüggést úgy is érthetjük, mint a kölcsönös emlékezés folyamatát. A kenyér és a bor azzal emlékeztet Krisztusra, hogy lénye általuk válik jelenvalóvá, miközben ő maga úgy emlékszik meg a borról és a kenyérről, mint amik által lénye majd újra megnyílik. (...)
Úgy vélem azonban, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az emlékezet folyamatának másik oldala is van. Az eucharisztiában Krisztus a kenyér és a bor elveszett dimenziójára is emlékeztet: a Krisztusban megtestesült szentség a mindennapi kenyérben és borban is benne van; kiosztatnak, és így ellátják az embert mindazzal, amire az élethez szüksége van. Az eucharisztiában Krisztus emlékeztet a kenyér és a bor valódi súlyára. Az emlékezet tökéletes ellentéte a meggyőzésnek: a meggyőzés megpróbálja eltávolítani az embert tapasztalataitól, míg az emlékezés éppen rájuk irányítja a figyelmét azzal, hogy újra megnyitja őket. A kölcsönösségben az emlékezet egyik legfontosabb sajátossága nyilvánul meg: a jelenvaló azáltal képes az elmúltat az emlékezetbe idézni, hogy a múlt kiosztása tudatossá válik — miközben ami elmúlt, úgy nyitja meg a jelent, hogy ezáltal láthatóvá válik igazsága, méltósága, ragyogása. Az emlékezet tehát sokkal több, mint egy dolog emlékének a felidézése: az eddig pusztán tudott vagy valóságos múlt hatékony megnyitását jelenti. A múlt puszta realitásából az emlékezet által válik élő valóság. Mindez napi tapasztalatainkat megnyitja arra, ami eddig is a szemünk előtt volt, de nem vettük észre. Az evangéliumi emlékezet különösképpen is figyelmessé tesz az elmúlt és a jelenvaló szakramentális jellegére. Az evangéliumi emlékezet ellentétes azzal az őrülettel, aminek az ember oly könnyen áldozatul eshet, amikor mindent maga akar előállítani, hogy úgy érezze, csak a saját eszközeiből élhet, s hogy bebeszélje magának: még erre képes is.
Az emlékezet ereje (Jn 14, 26)
János evangéliumának búcsúbeszédében találkozunk a Pártfogó (Paraklétosz) alakjával. Ez az evangélium a másik hárommal mélyebben teszi megfontolás tárgyává Jézus búcsújának problémáját: a szabadító jelenléte véges. Ezzel magyarázható, hogy János evangéliumának a 13.-tól a 17. fejezetig terjedő része az egyéb őskeresztény iratokhoz képest egyedülálló bőségben dolgozza fel és gondolja végig Jézus búcsújának történetét. Reflexiójának folyamatában a Pártfogó játssza a főszerepet. Róla kifejezetten azt olvashatjuk, nem jöhetne el, ha Jézus nem távozna (16, 7). Így a Pártfogó mintegy Jézus véges jelenlétének gyümölcseként mutatkozik meg. Ugyanakkor azt is olvashatjuk a Pártfogóról, hogy ő fogja képviselni a tanítványok között a távol levő Jézust, s örök időkre velük marad (14, 16). A Pártfogó alakja a jézusi élet e döntő pillanatának örök emlékezetét nyújtja. János a Pártfogó alakjában igyekezett konkrétabban megragadni, mit jelent az őskereszténység számára a Szentlélek. A Pártfogó küldetése teljes mértékben és kizárólag Krisztushoz kötődik. ,,Az én nevemben küldi őt az Atya" — szól János Krisztusa. (...) A Pártfogó örökké tartó jelenléte annak, ami egyszer Krisztus nevében megtestesült. Ennek megfelelően Jánosnál azt olvassuk róla: ,,ő tanít meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek". (14, 26) (…) A tanítás tulajdonképpen azt jelenti, hogy valakinek a figyelmét felhívjuk a lényeges dolgokra, valakit bevezetünk az élet igazságába. Így tanított a vak (Jn 9, 34), amikor ellenfelei előtt tanúságot tett Jézus Istenfiúságáról. A tanítás ezen a helyen a dolgok igazságának felfedését jelenti. Mindezt a Pártfogó átfogó módon teszi: ő mindenre megtanít; az, ahogyan bevezet az élet igazságába, nem szorul kiegészítésre. Feladatát pedig úgy oldja meg, hogy az életben maradottak emlékezetébe hívja mindazt, amit Jézus mondott nekik. A Pártfogónak tehát nem csupán az a feladata, hogy emlékeztessen, mi hogyan volt. A Pártfogó nem világi értelemben vett jegyző.
Milyen az az emlékezet, amely a Pártfogótól jön — mindez világosan megérthető János evangéliumából. A szöveg — a jánosi értelmezésnek megfelelően — döntő részben a Názáreti Jézus földi valóságát írja le, de a megtestesült ige alakjába bevonja a méltóságot, amely összemérhető azzal, amellyel az Egyszülött az Atya színe előtt rendelkezik. A Pártfogó emlékezete nem szűkül le arra, ami a világban megjelenik, hanem a húsvét tapasztalatával gazdagodva emlékeztet, milyen az a doxa, amely a mindenki által látható ember osztályrésze. Ez az emlékezet valami olyasmit lát meg a mindenkinek a szeme előtt meglévőben, amit nem minden szem láthat, hanem csak az, amelyiket a Pártfogó megtanította az Atya szemével nézni. Azt is mondhatnánk, hogy a Pártfogó az Emberfia alakot öltött húsvéti emlékezete. Ezzel egyszersmind azt állítjuk Jézus emlékezetének alakjáról, hogy vigaszt nyújt. Vigaszra annak van szüksége, aki átadta magát. Annak, aki egy fontos kapcsolat megszakadása után támasz nélkül maradt. Ugyanakkor lehet pártfogó is, aki szót emel az ember ügyében. Pártfogóra annak van szüksége, aki, amennyiben ítéletet mondanak fölötte, esetleg könnyűnek találtatna. Ebben az értelemben az emlékezet az ember dolgában Krisztus ügyvédje. Ő az, aki emlékezetünkbe idézi Krisztus jelenlétének súlyát. Az ember benső tapasztalatává teszi, ami Krisztus alakjában a szeme előtt volt. Az evangéliumi emlékezet megmutatja annak, aki elveszítette támaszát, hogy mi hordozza, s a banalitásokkal szemben rámutat arra, aminek igazi súlya van. A Pártfogó megismétli a Jézus által megtestesítettet. Azt olvassuk róla, hogy az Atya Jézus távozása után ,,egy másik Pártfogót" küld. Eszerint már Jézus is Pártfogó volt. Éppen az emlékezet által tapasztalható meg, amire Jézus is megpróbálta felhívni az ember figyelmét: az életét hordozza, továbbá Istent nem szabad túl könnyedén venni. A Pártfogó alakjában éppen szószólói mivoltában idéződik fel Jézus, mégpedig úgy, hogy a Pártfogó az élet hordozójára, Isten és a világ súlyára figyelmeztet.
