A világtörténelemben nagyon sok halálesetet tartanak számon. Naponként szembesülünk hátborzongató gyilkosságokkal, egyenes adásban látjuk azokat a kegyetlen cselekedeteket, amelyek minden jóérzésű embert megrendítenek. De kétezer éve, ismételten, Jézus halálának rendkívülisége megindít minden keresztyén embert.
Bármennyire szeretnénk magunkat távol tartani a nagypénteki eseményektől, érezzük, hogy valahol ott állunk a kereszt alatt. Tehetetlenül, reménytelenül, összeroskadva. Mai élethelyzetünket szemlélve igazat adunk Wass Albert azon gondolatának, hogy ,,átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk". Életünk, kisebbségi helyzetünk, nemzetromboló magatartásunk arra kényszerít, hogy önmagunkat ,,sirassuk". Aztán passzivitásunk, távoli múltunkért nem vagyok hibás-gondolatunk megengedi, felhatalmaz, hogy szemeinket levegyük a keresztről, magunkat áldozatként szemlélve igazoljuk azt, hogy ténylegesen szenvedő alanyai vagyunk e világnak.
Nagypéntek, Jézus keresztre feszítésének napja nemcsak sötét gondolatokat ébreszt bennünk, de rávilágít arra az isteni kegyelemre, amely bűneinktől megtisztít és megtart az örökkévalóságban.
Szükségünk van-e erre a tisztaságra, megtartásra? Igen, mert csak Krisztus által lehetünk hitben járó, életet szerető, kihívásokat elfogadó, keresztet elhordozó emberek.
