Régebben Hlavathy Károly háromszéki templom-, kastély-, udvarház- és lakóházromokat megörökítő, döbbenetes fotográfiái kapcsán töprengtem a rom metafizikájáról, esztétikájáról, történetéről, poétikájáról.
Az égre meredő, meztelen házfalak, a düledező kastély csontváza, a leomló angyalszobor, a törmelékek vázai, amelyek még sejtetik az egykori épület alakját, nyilván az elmúlás rettenetes hatalmát is példázzák, de töredékes voltukban ugyanakkor egy régi állapotra is utalnak, segíthetik annak a rekonstrukcióját, hogy milyen is volt előttünk ez a mozgó, alakuló, változó, ezerarcú világ, amelyik már részben elmúlott, s amelynek mibenlétéről csak a romok tanúskodnak, amelyek foltjait a lemenő nap sugarai pillanatokra átszellemítik.
Most az árkosi Istálló Galériában Vajda Ferenc döbbenetes fotográfiáit szemlélve, melyeket minden érdeklődőnek, nemcsak a romok megszállott búvárainak, hanem a csodák örök keresőinek is szívből ajánlunk, újabb alkalom a szembenézésre. Idővel paloták, házak, erős várak is leomlanak — mondotta mély önismerettel s az elmúlás melankóliáját átélve a régi költő, s mi, akik képről képre ámultan fedezhetjük fel azt a romló templomot, eltöprenghetünk a mai csodán.
De a fotográfiáknak és tárgyuknak, a düledező templomnak története van. Korunk szkizofrén, távirati stílusában ennyit mondhatunk el, hogy valamikor 1843-ban huszonöt német család jelenik meg a mai Tulcea megye területén lévő Malcoci faluban — nálunk ugyan ők a legkeletibb német szórvány, de tudjuk, a németek végzetes kirajzása itt sem állt meg, tovább vándoroltak (mert vándorok voltak ők, nem bujdosók!) Ukrajna széljárta mezőin Oroszország belseje felé…
A Malcoci-ban letelepedők, istenfélő emberek lévén, templomot emeltek maguknak, az Úr hajlékát, és éltek, ahogy tudtak. És tudtak boldogulni, mivel szorgalmas népek voltak, beilleszkedtek soknyelvű, sok néptöredék lakta környezetükbe…
Telt-múlt az idő, pörgött a történelem mókuskereke, és 1940-ben a germán sors akkori fő-fő intézője úgy döntött, hogy ittlétüknek már nincs sok értelme, a Vaterland hazavárja őket, és az akkor már 1100 személyből álló német szórványcsoport elhagyta a helyet, Malcoci falut, ahol majdnem száz esztendőt élt. Elhagyták a házaikat, a temetőket, ahol felmenőik nyugodtak, s a templomot, ahol hétről hétre találkozhattak istenükkel.
Hirtelen mentek el, a parancs, az parancs, a pap leterítette a szószék karfájára palástját, és ment. Minden úgy maradt. Az oltárterítőt és a gyertyatartókat sem szedte össze, nem vitt el semmit.
Immár hatvankilenc esztendeje úgy van ma is, ahogyan hagyta, ahogyan hagyták. Hatvankilenc esztendő láthatólag nagy idő, az elmúlás rémei és a romlás démonai már megkezdték örök munkájukat, de ami a legmegrendítőbb az egészben, emberi kéz nyoma, emberi pusztítás nem látszik.
Ha jártak is a templomban, Isten házában a környék lakói, nem nyúltak semmihez, csak a leomlani készülő Krisztus-szobrot kötözte meg előrelátóan valaki — ahogyan az egyik legdöbbenetesebb fotográfián látható — egy rézdróttal, nehogy leessen.
Azon a vidéken, ahol felülmúlhatatlan kincs a faanyag, a fa, hiszen ritka, nincsen, mindent betonból csinálnak, nem nyúltak semmihez, a templom düledező, leomló tetőszerkezetéhez sem (!). Ez is jól dokumentálható a fotográfiákon, nem vittek el semmit.
Hosszú esztendőkkel ezelőtt járhattam ezen a tájon, egy öreg, börtönviselt barátommal kerestük a láger romjait — amint azt Bűbájosok című regényemben is megörökítettem —, de nem találtuk. A környék dolgos népe ugyanis minden mozdíthatót ellopott, a barakkokat, az őrtornyokat, a szögesdrótokat, a földbe ásott betonoszlopokat, minden mozdíthatót, a világon, tudjuk, semmi sem vész el, csak átalakul.
Csak a szél citerázott a végtelen ürömfűtengerben, s szegény barátom megrendülten, majd dühösen, végül már-már eszelősen káromkodva kereste a régi munkatábor nyomait, de nem találta, s amikor egy öreg pappal, hajdani zárkatársával végül többé-kevésbé megegyeztek abban, hogy hol is lehetett a láger, a tomboló napsütésben levizelték egykori barakkjuk helyét, megjelölték, mint a kutyák, mint megvallották, ezzel a barbár rítussal múlott el bennük végképp az egész, és változott múlttá, már nem kísértve őket a rettenet egymást újjászülő, soha teljesen el nem múló képeivel.
Ennek az esetnek a fényében akár csodának is nevezhetjük azt a tényt, hogy ebben a volt német templomban minden úgy maradt. A környék istenfélő népe nyilván tiszteli az Úr hajlékát, még ha magára is van hagyatva, kiszolgáltatva a romboló időnek, esőnek, szélnek, hónak, napsütésnek, viharnak… És babonásak is nyilván, félnek, ha elvinnének valamit, rontás ülne azontúl rajtuk, hát inkább nem, volt bajuk elég az elmúlt évtizedekben, ezt inkább már nem vállalják.
Elképzelem, amikor a falu egykori német lakói és utódaik 2002-ben hazatértek, s szembesültek a hellyel és a templomukkal, kissé, hogy is mondjam, megrendültek, s emléktáblát hagytak ott, amellyel a falu egykori német lakóira emlékeznek.
Hogy Vajda, a fotográfus, amikor először látta a templomot, mit gondolt, nem tudni. Az útról csak a torony látszhatott, de ahogy közeledett, feltárult előtte a megrendítő valóság, az elhagyott templomrom bizarr látványa. A döbbenet ott van a fotográfiákon, mintegy belengi őket, meghatározza formájukat.
A művész ugyanis archaizál, valamifajta szöveg nyomai láthatók a barnuló, fakuló, aranysárga fotográfiákon, amelyek a templomot és belsejét ábrázolják sorozatban, a nagy egészet és a feltűnően nyomasztó részleteket.
Néhány fotón varjak is láthatók, amint zsolozsmáznak a düledező kerítésen, a tornyon, a romokon, ők a templom hűséges lakói, csak soha nem szűnő károgásuk zavarja a csendet. Az áhítatot nem, azt hatvankilenc esztendeje nem zavarja semmi. Megejtő és elbűvölő mindez. A pusztulás gyönyöre.
