Szotyorban él ugyanis két gyimesi származású asszony, aki szülőhazájából magával hozta a húsvéti tojásírás hagyományát. Több asszonynak van már tojásíró kesicéje itt, s húsvét előtt kedvtelésből és egyfajta hivatásérzettől hajtva a helybeli óvodásokat is tanítják tojást hímezni. Mint mondták, nagycsütörtökön most is éppen ez volt a programjuk.

— Én nem tudom, hogy itt volt-e hagyománya a tojásírásnak, de annyi bizonyos, hogy amikor én 37 esztendeje férjhez jöttem, itt az asszonyok ezt a szép dolgot nem ismerték, mindenki csudálkozott az írott tojásaimon — kezdett mondókájába Gábor Zsoica, férje után Bajka, aki Kóstelekről, a Csíki-havasok legmagasabb csúcsa, a Szellőtető alól jött Háromszékre. Szép vidék, onnan ered a Csobányos pataka, aztán beleömlik a Tatrosba.

— A kályhagyárban ismerkedtem meg az urammal, ő tősgyökeres szotyori. Rég volt, azóta én is szotyorinak érzem magam. Szerették a szotyori gyermekek ezt a tojásírást, húztak ki érte, oda voltak kapva hozzánk, hogy tanítsam őket. De higgye el, ahogy telnek az évek, megunja az ember, teljesen megátalkodtam. Tavaly egyet sem írtam. A leányaim mondták, hogy édesanya, írjon vajegy tojást. Én nem, fiam, mondtam, beteges is vagyok, nem fog ez a dolog. Nincsen kedvem. Régebben sokat dolgoztam vele. Másoknak is írtam benn, a városban, a doktoroknak, ide-oda mindenkinek. Tudja, nálunk, Gyimesben az volt a szokás, hogy nagyhét péntekén minden féhérnép írta a tojást, és festette, egyebet nem dolgoztak. A férfiak ellátták a jószágot, s nekünk csak a tojásírás volt a munkánk. Összegyűlnek az asszonyok öten-hatan a meleg szobában, kényelmesen ülve beszélgettek. Édesanyáméktól, de főleg nagyanyámtól tanultam ezeket a mintákat. Én például nevet sem igen adtam nekik. Olyant írtam, amilyen nekem az eszembe jött. Nézze ’sze: ez például a rózsás. Most azért jöttem ide, mert tegnap megszólítottak a tiszteletesék. Érdekes, hogy nekem négy leányom van, de egyik sem hal meg ezért a szép dologért. A legkisebb egyszer belekezdett, de nem jár rája a keze. Nekifogott, a tojást rontotta el. No, mondtam: tedd le a tojást, én megcsinálom! De itt sokakat bevezettem már én ebbe a tojásírásba.

A szotyori gyülekezeti házban öt asszony és lány bizonygatta, hogy szereti és tudja is a húsvéti tojásírást: Kóródi Ottília, Fazakas Irén, Miklós Matild, Szilágyi Irén és egy szentgyörgyi lány. Zsoica a dolgok velejét igyekezett magyarázni. ,,Nem kell nagyon forró vízbe tenni a hideg tojást, mert könnyen elhasad. S ha elhasad, annak annyi, meg kell enni. Ezek a kesicék pléhből vannak, de ahhoz, hogy a minta szép vékonyan jöjjön le a tojáson, disznószőrből készült kesice kell. Ni, ez az enyém pont olyan. Ebben a csuporban méhviasz van, de az olvasztott gyertyával is lehet dolgozni. Volt úgy is, hogy a kettőt összeolvasztottam."

— Van itt még egy Pataki Viktória, Viki néni nevű gyimesi asszony is, aki nem tudott eljönni — mondta Berszán Sándorné tiszteletes asszony, és sorolta a gyimesi minták nevét.

E sorok írója tizenkét jellegzetesen háromszéki, XIX. századi alsó-háromszéki írott-tojás-mintával ajándékozta meg a csapatot, s így lett ebből szotyori írott-tojás-találkozó. Fazakas Irénkéék azonnal nekiláttak a kökösi kantáros, a zágoni csillagos, a cserelapis és gereblyés rajzolásának. Háromszéken is írtak hajdanában tojást, csak megkopott a szokás, mint a vénasszonyok temetésre járó fekete ruhájának a válla a sok napsütésben! Így találkozott a gereblyés a fenyőágassal, amire jövőben könnyen rámondhatják: ez jellegzetesen szotyori hibrid!