2

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban,

és úgy éreztem, ez a rend ―

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj ― egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek ―

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát,

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron

úgy lapultam a fa tövéhez,

mint egy darab csönd; szürke gyom

ért számhoz, nyers, különös-édes.

Holtan lestem az őrt, mit érez,

s a hallgatag vagonokon

árnyát, mely ráugrott a fényes,

harmatos szénre konokon.

6

Ím, itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ ― ég, hevül,

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad ―

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére ―

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a múlt szövőszéke,

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól,

s láttam, a törvény szövedéke

mindig fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend ― egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot ―

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a múlt meghasadt,

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt ―

minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja,

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor ― ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém ―

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Így iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok,

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.