Három és húsz százalékpont közti értékben esett vissza a különböző közvélemény-kutató intézeteknél végzett mérések szerint Traian Băsescu és vele együtt a demokraták népszerűsége. Mint látjuk, a jelenség mértékét egyelőre nehéz felbecsülni, de a fő irány nyilvánvaló. Az okok után sem kell sokat kutatni.
A népszavazás, melyet egy korábbi kisebb zuhanás előzött meg, ismét ötven százalék fölé emelte az államfő népszerűségi indexét, s pártja sem állt rosszul. Igen ám, de kiderült, bár győztek, sem Băsescu, sem a demokraták cselekvési lehetőségei nem nőttek meg. Băsescunak a Cotroceni-palota falai közt kellett maradnia, meglehetős elszigeteltségben. És nyilvános szereplései inkább rontottak, mint javítottak helyzetén. Az, hogy pusztán a kormányfő és a kabinet iránti mérhetetlen ellenszenve miatt megpróbálta meggyőzni a nyugdíjasokat, tönkreteszik az országot a 33,7 százalékos, januártól esedékes járadékemeléssel, nem hozott, inkább vitt a népszerűségéből, s elég nyilvánvalóvá tette, csak azért akadékoskodik, fenyegetőzik, hogy bosszantsa Tăriceanut, a munkaügyi és pénzügyminisztert. Az ügy lefutott, az utórezgések maradtak: Băsescunak és két pártjának, a demokratáknak és a liberális demokratáknak jelentősen esett a népszerűségük. Ami tulajdonképpen nem baj, hisz semmi szükség nem lett volna ebben a még mindig gyermekcipőben járó demokráciában, hogy egy parlamenti többséggel rendelkező párt ― esetünkben a demokraták ― államelnöki parancsra meggyámbássza, eljelentéktelenítse a parlamenti demokráciát. Melyet lehet szidni, bírálni, megfogalmazhatjuk fenntartásainkat működésével kapcsolatban, de mégis jobb, mint a Traian Băsescu és emberei által az utóbbi időben meglehetős nyíltsággal áhított elnöki köztársaság, jobb, mint a hallgatásra vagy épp díszletszerepre kényszerített törvényhozás. És bár sok bosszúsággal és kapkodással jár ez az eredeti és cigányvecsernyéhez gyakran hasonlatos román demokrácia, de még ez sem épp elvetendő egy olyan országban, mint Románia, ahol ötven éven át diktatúrák követték egymást, s a többpártrendszer és a parlamentarizmus mindössze tizenhét évre tekint vissza. Lehet vonzó modell Franciaország, esetleg az Amerikai Egyesült Államok, még az is megeshet, könnyebben jutna egyről kettőre az ország, ha egységes akarat szerint kormányoznák, de nagy szamárság lenne a kétségtelenül megújulásra váró többpártrendszert és a parlamenti demokráciát egyetlen ember hatalmi vágya miatt sutba vágni.
