Nemcsak a fülemnek, az agyamnak sem hittem, a rendszerváltoztatás huszadik évében ez nem lehet igaz. De láttam is az éneklők átszellemült képét, s hinnem kellett, hogy ebben a felállásban — az első sorokban az élemedettebb korú elvtársak fújták a nótát — az értelmi és érzelmi folytonosság az Internacionálé születésétől máig azonos. A XIX. század végének május elsejei majálisaitól Kun Béláék, Landler, Szamuely rémuralmáig, ettől a többek által máig is „felszabadulásnak" nevezett, a Vörös Hadsereg által véghezvitt borzalmakig és országveszejtésig, a háború utáni népbíráskodásig, Rákosinak a rémmesék erkölcsi korlátjait is lebontó ténykedéséig, Kádár akasztófás, majd gulyásszocializmusáig újra összeállt bennem a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt s a Magyar Szocialista Párt nótás kedve, és rájöttem, hogy nem véletlen és nem elszólás, amikor még ma is összetévesztik az idősebb politikus szónokok az MSZMP betűszót az MSZP-vel.

Megdöbbenésem nem volt tartós, eszembe jutott ugyanis, hogy apám jó barátja, Bajka Marci bácsi, ugyancsak cséplőgéppel rendelkező falusi gazdaember és természetesen kuláklistás társa is a szocializmus romániai építésének dicsőséges kezdetén, már hajnalhasadás előtt biztatta a két csontra hízott gebét a Bodoki-havasok irányába, a beszédes nevű Jegesárok felé, hogy az irdatlan mennyiségű, kulákokra kirótt tűzifamennyiséget úttalan utakon a huszonöt kilométerre lévő vasútállomásra, Kézdivásárhelyre fuvarozza. Marci bácsi iskolázott hangú református presbiter és az egyházi férfikórus tagja volt, s ő énekelte már pitymallatkor az Ez a harc lesz a végső...-t, hittel, lelkéből fújta, mert abban az időben a hirtelen összecsődített pártsejt tagjain kívül, akik a földbirtokosok „kiemelését", majd az államosítást és a kulákosítást lebonyolították, s nekiláttak a kollektivizálásnak, mindenki az amerikaiakat várta. És hitte, hogy jönni is fognak.

Szóval, néhány percig azt hittem, hogy a kollektív önirónia úrrá lett az elvtársakon, s miközben a táncos kedvű Gy. F. kormányfőtől érzékeny búcsút vesznek, paródiaként alkalmazzák a mai viszonyokra az Ez a harc lesz a végső-t, akárcsak Bajka Marci bácsi a Jegesárok felé menet, akire nagyon figyeltek a fülesek, de semmit sem tehettek ellene, nem internálhatták, és nem csukhatták le, mert az Internacionálét énekelte. A maga módján s a maga értelmezésében — úgy, mint ahogyan a Rákosi-érában ezt az áldott emlékű Sinkovits Imre az Anyám tyúkjával tette...

Aztán még mindig a politikum sikamlós pályáján maradva az is eszembe jutott, hogy az akkori idők május elsejei alapnótája ugyancsak az Internacionálé volt. A jó emlékű Molnár Gyula bácsi a piciny háromszéki városka, Kézdivásárhely és az ilyen nevű rajon szakszervezeti vezetője volt. A deszkából ácsolt tribün recsegő mikrofonja előtt elmondta az autentikus székely tájnyelvi elemekkel díszített és a háromszéki nyelvjárási hangképzésben megforgatott ünnepi beszédet, a deszkatribün elé csődített tömeggel a mikrofont „üzemben" hagyva közölte: Elvtársak, lenn, a Fortyogón jó bor s virsli kapható! Majd leszólt a deszkatribün előtt kuporgó fúvósok karmesterének: Kulcsár bácsi, húzzák el az Internacionálét! És a tömeg, ki-ki a maga módján, ösztönös meg tudatos fals interpretációban végigfújta az Internacionálét — félek, hogy az „elkenternálta" tájnyelvi elemet sokan nem ismerik —, s ennek az elnyúzása után az emberi nyáj levonult Fortyogóra, hogy az évenkénti két adag virslijének egyik párját elfogyassza.

A másik pár virslit az augusztusi 23-i román pálfordulás — a szovjetekhez való átállás — napján kebelezhettük be. És akkor sem hiányzott az Internacionálé a repertoárból, csak Ceauşescu uralgásának utolsó éveiben, amikor a meg sem tudnám mondani, hányadik himnuszt énekeltették — ebbe egy strófát maga a Géniusz is beleköltött —, s akkor is volt virsli Fortyogón.

Ebben a korszakban — a 70-es, 80-as években —, míg pedagógus feleségeink a dísztribün előtti felvonulást gyakorolták, mi, férfiak elvonultunk a Duna-deltába. Az ünnepet ott is megtartottuk. Ez abból állt, hogy megtripláztuk az amúgy sem jelentéktelen mennyiségű italadagot — egy másfél literes, piros zománcú nyeles kanna volt a vinkós mérce —, s játékos kedvű barátaim képlékeny folyamparti iszapból dísztribünt is építettek. Olyan masszát alakítottak ki, hogy amíg az ünnepi szónok — ez az én tisztem volt — mondja az ünnepi beszédet egy klottgatyában, mind lejjebb és lejjebb süllyedjen. Persze, a tábortűz mellett énekeltünk is. De nem az Internacionálét. A pentaton dallamokra és a hetyke kuruc nóták és a kesergők hallatára éjnek évadján kilométerekről is hozzánk sereglettek a deltai lipovánok, akik énekeink szövegéből egy árva szót sem értettek, dallamainkat és érzelmeinket annál inkább.

Egyébként ezek voltak a legszebb és a legtartalmasabb ünnepeink.

Írás közben azon kapom magamat, hogy én is nosztalgiázom. Ezt hirtelen kirázom magamból, mint ahogyan a kutya lerázza magáról a bolhát, s eszembe jut, hogy ennek a pesti Internacionálé-éneklésnek fele sem tréfa. Akár párt-, illetve cselekvési programként is felfogható, mert ,,a múltat végképp eltörüljük" megvalósításában a világelsők közé tartozunk, a „nemzetközivé válik a világ" terén elért eredmények sem elvont fogalomként jelentkeznek, hanem napi gyakorlat, a „rabszolgahad, indulj velünk" sem piskóta.

A budapesti rendkívüli MSZP-kongresszuson, amely — nemcsak az Internacionálé miatt — hirtelen visszaalakult MSZMP-kongresszussá, elhúzták az ország nótáját. A népi mondás értelmében is. Az utólagos magyarázatok néhány napig és néhány mondat erejéig arról szóltak, hogy az induló tulajdonképpen nem is szerepelt a hivatalos program forgatókönyvében, csak az egyik jó származású politikai bálanya spontán kezdett bele az énekbe, s a résztvevők azt hitték, hogy ez is a ceremónia része, s ami pedig „fenn" elhangzik, azt „lenn" is fújni kell.

Aztán ez a magyarázat is elmaradt. Nem volt szükség rá. Belőlem viszont ezekben a napokban ez a történet előhívta azokat az emlékeket, hogy kis-Magyarországon nem véletlenül állnak ma is a helyükön a bolsevizmus és a kommunizmus emlékművei és egyéb emlékjelei, a Kun Béla vagy a Vörös Hadsereg út s az ebbe a kategóriába tartozó utcanevek.

A jobboldali román sajtó már két évtizede azt firtatja, hogy Budapest és az ország nagy részének 1918—1919-es román katonai megszállását és az ország kifosztását a bolsevizmus Európába való behatolásának megakadályozása indokolta. Ennek a témának gazdag és nem mellőzhető irodalma van. Mint ahogyan a román olvasó napirenden azzal is — éppen ezekben a napokban olvastam ismét —, hogy az 1921-ben megalakult Román Kommunista Párt vezető garnitúrája a két világháború között és a későbbiekben többségében nem román elemekből tevődött össze. Köblös Elek, Luka László, Alexandru Moghioroş alias Mogyorós Sándor, Ana Pauker, Iosif Chişinevschi, Valter Roman és társaik magyarok, zsidók és lengyelek voltak.

Históriai meditációmat most is feleségem szakítja félbe, aki ismét a tévét nézve megdöbbenve szól le a szobájából, hogy egy közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett magyarországi lakosok 77 százaléka helyesnek tartja, hogy az Internacionálét az MSZP rendkívüli kongresszusának záróakkordjaként elénekelték.

Ezek szerint indulhatok újra a Duna-deltába, hogy az iszaptribünről süllyedés közben mondjak ezt-azt, olyasmit, amit a kicsi Magyarország lakosainak több mint fele úgysem értene meg.