Van egy műanyag mappám, A4-es formátumú papírok vagy irattartók férnek el benne, legalább egy kilogrammnyi, amint saccolom. Színe után, de egyebek miatt is „fekete doboznak" nevezem. Az én életem repülésének bizonyos mozzanataival, élet és halál közti utazásaimmal kapcsolatos adattároló ez a „fekete doboz", amely a valóságban — amint olvasom — repülőgépeken, hajókon, újabban vonatokon a könnyebb fellelés végett vörös színű. Fekete megnevezése egy újságírótól származik, aki, valószínű, a gyász fekete színével azonosította az elmés szerkentyűt, amelyet katasztrófák után olyan szorgosan keresnek a szerencsétlenségek okait feltárni óhajtó szakmabeliek.
Szívbéli dolgaim
Az én „fekete dobozom" más. Közel fél évtizede egy szívinfarktus utáni, mellkasi feltárással végzett bypassműtét (marosvásárhelyi klinika, 2004. augusztus), majd a budapesti Semmelweis Egyetem Kardiológiai Klinikáján szívkoronaér-katéteres eljárással (2005. december) beépített gyűrű (stent) adatait, videokazettáit és az orvosi, klinikai zárójelentéseket tartalmazta.
Szíves dolgaimnál időzve, lévén teljességgel laikus szakorvosi dolgokban, meg sem próbáltam értelmezni a szöveges, latin szavas leírásokat, a videokazettákba is csak éppen belepillantottam, hisz az ezeken rögzített műtéti folyamat számomra olyan felfoghatatlan zavarosságban jelentkezett, amelynek árjában nem tudtam úszkálni. Mi több, az általános iskolai évek során rögzült sematikus képeket és ábrákat — hogy néz ki az ember szíve, tüdeje, mája stb. — a műtétek videóra rögzített képei teljesen átrajzolták, egy rendezetlen, összevissza lüktető, gomolygó, mindenféle lében-lepedékben cuppogva úszkáló, ilyen-olyan színű és formájú hús-, vér- meg zsigerdarabok kavargását észleltem.
Szívműtétem videós reprodukálását is elraktároztam a „fekete dobozba" az egyéb iratok mellé, és nagyjából meg is nyugodtam, hogy a szívemnek köszönhetően előre tudhatom, halálomnak mi lészen a legvalószínűbb oka.
Ilyen jellegű információim egy részét már a klinikai kezelés alatt begyűjtöttem. Marosvásárhelyen, ahol a bypassműtét után tíz napig lábadoztam, miután kikerültem a klinika intenzív osztályáról, kórtermi társaimtól a „szíves történetek" egész sorával ismerkedhettem meg. Mert létezik egy, ha olyan a kórteremben lévők összetétele, az akasztófahumorba is beáztatott kórházi folklór, amelynek, akárcsak a népköltészetben, vannak valósan megtörtént alapjai is. Tipikus népmesei fordulattal jelenítette meg az egyik kórtermi társam, hogy az ugyancsak bypassműtéten átesett idős páciens már tíz éve élte normális életét, falusi ember lévén szántott-vetett, még a kasza nyelét is megfogta, s egyszer aztán ismét úgy érezte, hogy napról napra gyengül, a „motor" a mellkasában ki-kihagy, ment is az egykori orvosaihoz, s mondta, hogy két ökör ára s a megtakarított pénze mind az övék, csak műtsék meg még egyszer, hogy fejezhesse be azt a munkát, amit otthon elkezdett.
Nem akarta tudomásul venni, hogy „elszáll az idő, eliramlik az élet".
Klinikai felvilágosításunkban természetesen orvosaink is közreműködtek, közölvén és megkövetelvén bizonyos viselkedési szabályok betartását. Voltak azért kihágások, a szó konkrét értelmében is: a kapun meg a kerítésen, cigarettázó szenvedélybetegek megtalálták a módját, hogy a valamelyik rejtett zugig elcsoszogva elszívjanak egy-egy cigit.
A gyógyszerek szedésének módjára és ezek mellékhatásaira ösztönösen odafigyeltem. Tudtam például, hogy az általános szabály szerint kilenc hónapig adagolt Plavix bőr alatti kék foltok megjelenését vagy belső vérzést válthat ki. Ezt nemcsak a „fekete dobozba" kigyűjtött, többnyire internetes információkból tudtam, hanem kezelőorvosom is felvilágosított, akire teljes bizalommal tekintettem, hiszen a róla alkotott általános pozitív vélemény mellett az életemet is neki köszönhettem. Ha ő nincs, akkor ki szerzett volna katonai helikoptert számomra — a légi mentő SMURD-nak éppen akkor zuhant le az egyetlen gépe —, hogy Háromszékről Marosvásárhelyre reptessenek? Nos, kardiológus orvosom is azt tanácsolta, hogy a Plavix nevű gyógyszert, bár nagyon drága, és kilenc hónap után térítéses alapon az egészségbiztosító nem vállalja, alkalmazzuk továbbra is. Egy észak-amerikai szakmai konferenciára hivatkozott, ahol a Plavix használatáról ez az általános vélemény alakult ki.
Az öndiagnosztizálás csapdái
Egészségi állapotom nemcsak kielégítő, hanem jónak mondható volt. Újságírói-írói munkámat még a lábadozásom idején sem hagytam abba. Megírtam szívműtétem élményét is. Laboratóriumi eredményeim megfelelőek voltak, továbbra is természetközeli életmódot folytattam, természetesen a koromhoz és egészségi állapotomhoz igazított léptékben. Szabad időmben horgászni, gombászni, kirándulni jártam. Külföldi utakra is vállalkoztam. Megjártam Észak-Amerikát, ennek három híres nemzeti parkját is. Gyakran utaztam Magyarországra, s a Duna-deltai horgászkirándulásokat sem hagytam abba. Mindemellett rengeteg közéleti szereplést, több közéleti funkció betöltését is vállaltam.
Előbb egy hosszabb és fárasztó törökországi magyar nyomkereső kiránduláson vettem észre a vizeletemben a vért. Ezt egy kiadós éjszakai meghűlésre vezettem vissza, meg a Plavixra. Néhány nap múlva gyógyszeres kezelés nélkül sem voltak tüneteim. Nem volt vizelési ingerem, a vizelettartással sem volt bajom.
Az egészről meg is feledkeztem.
Év is eltelt, miután egyre sűrűbben jelentek meg a különböző testrészeimen, főleg a kezemen és a lábamon véraláfutásos elszíneződések. Nagyobb nyomásra vagy ütésre. Számomra világos volt, hogy mindennek az immár több mint három éve szedett Plavix az oka. Aztán újfent véresre színeződött a vizeletem is, és gyakrabban jelentkezett a vizelési inger is. Mi más lehet ennek is az oka, mint a Plavix?
Az öndiagnózis alapján abbahagytam a Plavix további szedését. Ezzel a családorvosom is egyetértett. Helyeselte a kardiológus is, mikor több hónapnyi ellenőrzés kihagyása után panaszaimmal jelentkeztem, és a tüneteket elmondtam. Udvariasan megfeddett az ellenőrzések elmulasztásáért, és én, hogy a kellemetlen témától szabaduljak, megdicsértem, hogy az orvosi rendelőt milyen jó ízléssel alakíttatta át, minden mennyire harmonikus, a virágkompozíciók ikebanakiállításon is díjazásra számíthatnának.
Laboratóriumi analíziseket rendelt. A vizsgálatok értéke nagyjából megfelelő volt, kivéve az urológiai „látleletet". Ehhez társult az egyre sűrűbben jelentkező vizelési inger, és problémássá vált a vizelet-visszatartás is.
Felkerestem az urológust. Dr. Vitos Attila kézdivásárhelyi főorvost közvetve ismertem, szakmai jó híréről sokat hallottam. Meghallgatott, elvégezte a szokásos vizsgálatokat, enyhe prosztatanagyobbodást diagnosztizált, ez az én koromban majdnem normálisnak mondható — fejtegette —, de várjuk meg, mit mutatnak a további vizsgálatok, a vesékről, vesemedencéről, húgyhólyagról készített ultrahangos felvételek.
Ezeken is átestem. Még mindig a Plavixot okoltam a néha-néha jelentkező elszíneződések miatt, mikor orvosom a lepedőnyi méretű fotókat meghökkenve nézegette, majd maga is meglepődve közölte: nem a gyógyszermellékhatás a kiváltó ok, a vizsgálatok polipot mutatnak a húgyhólyagban.
Ez a műtét könnyűszerrel elvégezhető lenne, vágás nélkül, katéteres megoldással, de tekintettel a bypassműtétemre, a kardiológusnak igaza van: a szívem miatt ajánlatos klinikai körülményekhez igazodni. Volt, aki a marosvásárhelyi klinikát ajánlotta, és volt, aki a budapesti Semmelweis Egyetem Urológiai Klinikáját, melynek európai hírű igazgatóját, dr. Romics professzort személyesen is ismeri.
Ha ezt a megoldást választom — folytatta az urológus főorvos —, akkor el sem végzi a hólyagtükrözést, mert ezt a klinikán amúgy is megismétlik. Fölösleges, hogy ezen a tortúrán kétszer is átessek. Ezt a kifejezést nem használta, de én felfogtam a „kellemetlen" szó jelentését.
Közben — talán a budapesti útiterv hallatára — Kézdivásárhelyen Bálint doktornő azt ajánlotta, hogy a magánrendelőjében, a saját gépén is szeretné még egyszer megnézni a húgyhólyag és a vesevezeték elváltozását.
Az ajánlatot természetesen megköszöntem. A vizsgálatok anyagi vonzata sem zavart, orvosaimmal tulajdonképpen időben többet beszélgettünk a lapokban közölt írásaimról és a nemrég megjelent könyveimről.
Szóval, még egy fotó az ártatlannak, jóindulatúnak vélt hólyagpolipról. A vizsgálat megismétlését ajánló orvosnő is megnyugtatott, hogy ez a művelet könnyűszerrel elvégezhető. A hólyagvizsga előtt viszont meg kellene innom jó sok folyadékot, mert a vizsgálatok miatt napok óta se nem ittam, se nem ettem.
— Sör is lehet? — a kérdést viccnek szántam.
— Igyon egy korsó sört — válaszolta, amit én félig komolynak véltem.
— Két korsóval szoktam — feleltem, ami csakugyan igaz.
— Akkor igyon kettővel — mondta mosolyogva.
Ilyen ajánlatot annyi napi koplalás után nehéz lenne visszautasítani. És egyébként is, nincs komoly bajom, a férfiak átka, a kissé megnagyobbodott prosztata nem veszélyes, gyógyszeres kezeléssel megelőzhető a nagyobb baj, az a hólyagpolip pedig vágás nélkül, lézeres műtéttel eltávolítható. Szóval, loholtam az első kiskocsma felé sört inni. Be is vágtam két korsóval, s irány újra feszülően telt hólyaggal az orvosi rendelő felé.
A vidám hangulatú sörözés után akkor ért meghökkentő meglepetés, amikor az orvosnő közölte: amit polipnak véltek, nem az, sajnos, a hólyag belső falán daganat, tumor van, amelyet ez a gép pontosan érzékel. És mutatta a képet.
Így került a „fekete dobozba" a „szíves" papírok, fotók fölé az új radiográfiai és echográfiai diagnózis: ilyen és ilyen méretű hólyagdaganat. Az újabb vizsgálat módosította a kórházi zárójelentést is, Budapestre már a pontos diagnózissal indultam.
A letaglózó diagnózis ellenére magamban mosolyognom kellett azon a spontán helyzetből fakadó vagy eltervezett orvospszichológiai leleményességen, amint a hólyagdaganat meglétét sörrel-humorral nyakon öntve a tudomásomra hozták.
