Középkorú orvosnő meséli mint pályakezdése egyik legfelkavaróbb döbbenetét: nagybeteget hoznak be a kolozsvári kórházba, magánkívül jajgat, talán halálán van. Az ügyeletes föléje hajol, próbál rájönni a baj okára, a pácienssel értekezni nem lehet, félig önkívületben elhangzó magyar szavait pedig nem tudja megfejteni. Tehetetlenségében végül vállat von: ,,Miért nem tanult meg románul, hogy én is értsem?" — tárja szét a karját. Végül akad, aki fordítson, de a tanulság marad: némelyeknek a tehetetlenség érzetétől az embertelen közönyig eljutni egyetlen lépésükbe kerül, és nem átallják azt megtenni. Ők korunk megnyomorított tudatú ,,szakemberei" — már ha megérdemlik e minősítést.

Közvéleményünk visszhangjaként az EMI nemrég a hátrányos megkülönböztetés ellen tiltakozva a kisebbségek nyelvét ismerő orvosokat kért a megfelelő helyekre. Válaszként a Diszkriminációellenes Tanács, küldetése nagyobb dicsőségére, mit ötölt ki? Szerinte az orvos nem kötelezhető arra, hogy megtanulja a beteg anyanyelvét.

Egy kíméletlen és kizáró nemzetállami logika érvényesül e szemléletben, mely túlhajtottságában szöges ellentétbe kerül mindennel, amit emberségnek lehet nevezni. Mert mi nem Moldvába kértük a magyarul tudó orvost, az Isten szerelmére, hanem Erdélybe, annak is főleg magyarlakta megyéibe. És nem a beteget ,,alkalmazzák" az orvos kedvéért, hanem fordítva: ő szolgálja ki a lakosságot. Egy adott helységét.

Szögezzük le: az orvostól igenis elvárható, sőt, megkövetelhető, hogy ismerje azt a nyelvet, melyen betege legkönnyebben kifejezi magát. Szakmai elvárás, feladatai ellátásának elemi feltétele a nyelvtudás, ezért szolgálati kötelességévé kellene tenni, s ha ez eddig nálunk nem történt meg, az jogszabályaink és a gyógyítás gyakorlatának kóros hiányosságaira vall.