Egy szegény embernek volt egy szürke lova, avval kereste családjának a mindennapit. Telt-múlt az idő, egyszer csak nagyon elfáradt az a szürke ló magában.
— Jaj, édes gazdám, má egyedül nem soká bírom a szántást meg a nagy kocsit. Mér nem veszel mellém párt?
— Jaj, drága lovam, vennék én, de mikor olyan szegény vagyok. Belőled élünk: amit veled szántogatok meg fuvarozgatok.
— Hallod-e, édes gazdám, akkor engedjél el, hadd szerezzem meg a páromnak valót!
— Jól van, édes lovam, elengedlek.
Szaladt nagy boldogan a szegény ló árkon-bokron, szántásokon keresztül, be egyenesen a nagy erdőbe. Ott meg lelt egy nagy farkaslyukat. Ahogy szaglászott, gondolja:
— Ebben vannak is.
A farkát belógatta a lyukon. Bent vót éppen a farkascsalád: az apafarkas, az anyafarkas meg a két kölyök. Azt mondja az egyik farkasgyerek:
— Édesapám, kimegyek egy kicsit.
— Eredj, fiam!
Menne ám a gyerek, de visszaszalad.
— Édesapám, nagy hó esett, nem lehet kimenni a lyukon!
— Ne bolondozz, gyerekem! Aratásba?
— Jöjjön, jöjjön, édesapám, nagy hó van!
Ment az öreg farkas. Hát mindjárt észrevette, hogy egy szürke ló fekszik a lyuknál. De nem gondolta volna álmában sem, hogy az élő ló. Mondja a feleségének:
— Asszony, lópecsenyét eszünk!
Hej, örültek. De hogy húzzák be a házukba? Ezt is kigondolta az apafarkas.
— Majd a farkunkat hozzáhurkolom a lónak a farkához.
Mindjárt hurkolgatta is. Először a feleségéét, utána a két kölykéét, legvégül a magáét.
— No, most!!! Húzzuk!
A ló erre felugrott, vágtatott haza. A két hátsó patás lábával agyonrugdosta a farkasokat, mire hazaért.
— No, édes gazdám, nyúzd meg! Az áráért majd csak adnak nekem egy társat!
Örült a szegény ember.
— Gyertek, asszony, segítsetek nyúzni a sok farkast! Megnyúzták.
A szegény ember elvitte a bőrt a vásárra, és adtak is érte egy szép lovat. Azóta a párjával húzza a kocsit, az ekét a szürke ló. Még most is élnek a gazdájával, ha élnek.
