Krisztus urunk a földön jártában-keltében befordult egy fösvény asszonyhoz is szegény ember képében, s kért tőle egy kevés kenyeret.
— Adnék biz’ én jó szívvel ― mondá a fösvény asszony ―, de most egy befaló falás sincs. Jöjjön kijed holnap, akkor sütök.
Másnap félre is tett egy szikra vakaréktésztát a szegény ember részére, de mikor bevetette a sütőbe, a vakarékból akkora kenyér lett, mint egy taligakerék. A többi kenyér még szolgája sem lehetett volna neki.
— No hiszen ―gondolta magában a fösvény asszony ―, ebben ugyan nem vásod a fogadat, szegény ember!
S amikor már messziről látta jönni, elbújt a teknő alá, s meghagyta leánykájának, hogy amikor a szegény ember bejön a házba, mondja, hogy nincs itthon.
— Jaj, édes bátyámuram, nincsen itthon édesanyám ― futott elejébe a leányka a szegény embernek.
— Hordja hát, míg él, a hátán, ami most rajta van ― szólott Krisztus.
A fösvény asszony abban a minutumban teknősbékává változott.
