A válság méreteit és hatását természetesen nehéz lemérni, ráadásul a kormány sem hajlandó igazat mondani, csak ekelnek-mekelnek. Intézkedéseikből ellenben lassan kiderül, képtelenek fenntartani az oktatást, az egészségügyet, s annak sincs nyoma, hogy azt a bizonyos tízmilliárd eurót valóban beruházásokra, gazdaságélénkítésre költenék. Az, hogy a szociális minisztérium az eddiginél több pénzt kap és szór szét a semmibe, aligha válságellenes lépés, valójában megpróbál minimális támogatást biztosítani a társadalom peremén élőknek és a kisnyugdíjasoknak. Míg az a tény, hogy a pedagógusok nemhogy megkapnák azt a béremelést, melynek ígérgetésével választást nyert a két kormánypárt, hanem 8—20 százalékkal csökkenteni kívánják jelenlegi fizetéseiket, a teljes cinizmus jele, amit csak tetéz, hogy közben az egészségügyi miniszter arról értekezik, a munkavállalók és munkáltatók, de még a nyugdíjasok egy része által fizetett hatalmas biztosítási költségek ellenére az orvosi ellátás egy részét — mennyit és miként, még nem árulták el — át kívánják hárítani a betegekre. Ráadásul azt a felháborító érvet hozza fel mentségükre, hogy imigyen kívánnak harcolni a hálapénz ellen. Mindez azt jelzi, hogy a kormány tehetetlen, s most, a válság kellős közepén, amikor a létbizonytalanság Damoklesz-kardja valamennyiünk feje fölött lebeg, igen keveset tud tenni polgáraiért. A híres oktatási paktum, mely reformot kért pénz ellenében, mára feledésbe merült, az általános egészségbiztosítás leépülni készül, a fizetések befagyasztva és lefaragva. S állítólag még nem jutottunk a szakadék mélyére. Eddig a Boc-kormány egyetlen valós válságellenes intézkedést sem hozott, csak adókat emel. Ami a kevésnél is kevesebb.

De azért mi csak ünnepeljünk. Éljen (például) május elseje, a javadalmazás nélküli munka ünnepe.