Szívem mindig elszorul, amikor látnom kell, hogyan kerül napról napra egyre közelebb gerince a földhöz, kis ablakszemei már nem is üvegesek, hanem sötétek, pókhálósak, semmibe szomorodtak, és lassan belesimulnak a járda betonburkába.

Udvarát rég ellepte a gyom, a gaz, a laboda, a parlagfű. Ajtaja, pincebejárata bedeszkázva, hajdani zsindely-, majd kátrányfedele cafatokban lóg, és hogy még teljesen össze nem omlott, talán annak köszönhető, hogy egy régi, edzett szőlőtőke indái körülölelik, és szeretettel őrizni akarják az egész házat, a múltat, a régi, napfényesebb idők emlékeit és azt a sok gyermekkacajt, vidámságot, hancúrozást, amelyet valaha tavasszal vagy szüretkor láthatott…

Mert biztos vagyok benne, hogy hajdanában szebb időket is megért ez a ház. A korát 150—200 évesre becsülöm, de lehet aggabb is ennél. Emlékeiben talán még ott él az 1848-as szabadságharc varázsa is, amikor pezsgett az élet, amikor székely huszáraink lovainak patkócsattogását visszhangozták az utcácska kövei, amikor a ,,székely harangokat", Gábor Áron ágyúit vontatták Kökös felé...

De most, úgy néz ki, nincs gazdája. Vénségére elhagyatottá, magányossá vált. A szőlő indáit, vadhajtásait sem metszi senki, nem fordítja termővé…

Most a kései utókor gyermekeként, de együtt érző szemlélőként nézem lassú agóniáját, és elmerengek azon, hogy mennyi mindent láthatott kis ablekszemeivel, mennyi viharos élményről, örömről és bánatról, küzdelemről, kitartásról, szerelmekről és csalódásokról tudna mesélni nekünk, ha volna fülünk a hallásra és szemünk a látásra, ha nem mennénk el közömbösen mellette, talán félve is, nehogy valami ránk omoljon…

Így temetjük el emlékeinket, értékeinket, kincseinket, majd magunkat is érdektelenségünkkel. Hadd omoljon össze, ami régi, ami ódon, ami megérett az enyészetre. Ne emeljük fel, ne karoljuk át a derekát, ne költsünk rá pénzt, ne tatarozzuk, majd jön a „megmentő", aki megveszi a telket jó pénzért, aki majd ledózerolja a roskatag viskót, a hajdani szerelemfészket, a hajdani otthont a védő, ölelő szőlőtőkéjével együtt, és épít majd egy csupa beton vagy műanyag autómosót, vagy egy korcs kocsmát, amelynek nagy jövője van…

Elszorul a szívem, ha végiggondolom, lám, ide, ilyen sorsra juthat az ember is, ha magára hagyják, ha elfordulnak tőle, ha nem gondozzák, ha nem szeretik, vagy ha csak azt várják kapzsi vággyal hűtlen utódai, hogy mi marad utána, ami még használható, eladható, pénzre váltható…