A Kárpátok Géniuszának uralgása idején, az ,,átkosban" mi, férfiak a nagy nemzeti és nemzetközi ünnepeket úgy ültük meg, hogy asszonyaink — többnyire pedagógusok — és gyerekeink felvonulnak, tapsolnak, mi pedig férfiasan eltűnünk szem elől, például az ünnepséget megelőző napon elmegyünk, és fogunk egy csomó halat, majd a pisztrángos patak mellől kimegyünk barátunk falusi szüleinek ősi fészkébe, este rendezünk egy kártyapartit, május elsején valamelyikünk beszalad a pereputtyért a városba, s a felvonulás után kimenekíti őket is a természet ölébe.
Némi vita afölött volt köztünk, hogy rostélyon süssük-e, rusztikusabbra vegyük-e a sok kifogott pisztráng elkészítését, ahogyan ez a szabad levegőhöz passzol, vagy alufóliába csavarva pároljuk parázson. Utóbbi az én receptem. A megpucolt halat sózni, borsozni kell, majd a hátára fordítva a hasi üregbe finomra metélt vöröshagymát, zöldpaprikaszeleteket kell elhelyezni, természetesen sózni és borsozni kell, s némi vajat is el kell helyezni a hal hasába, és aztán vigyázni kell arra, hogy étolajjal az alufóliagöngyöleget belül jól bekenjük, hogy a pisztráng érzékeny bőre a sütésnél ne ragadjon hozzá, mert úgy gusztustalan.
Nos, megraktuk a csomagtartókat kétnapi étellel-itallal, s a megbeszélés szerint elmentünk pisztrángot fogni. Ahhoz nem fért semmi kétség, hogy rengeteg halat fogunk, magamat kivéve mindenik barátom nagy halfogó hírében állt, ami — több ízben is meggyőződtem róla — nem volt sem csalás, sem ámítás, nem volt halászmese, mert ezek még a száraz tónak nedves partján is képesek halat fogni.
Úgy ám, de amikor megérkeztünk a pisztrángos patakhoz, s felnyitottuk a csomagtartó födelét, hogy a horgászcuccokat előszereljék, csábítóan villogtak ránk a Wodka Wiborova és a Russian Wodka feliratú üvegek, s az igazság az, hogy a kísértésnek nem tudtunk ellenállni. A lelkiismeretünket pedig azzal áztattuk el, hogy elvégre ünnep van, a munkásosztály nemzetközi napja. Egyrészt. Másrészt kora reggel még csípős az idő. S harmadrészt — erről nem beszéltünk, de mindenki tudta — nem vetjük meg az italt sem.
Szóval, belekortyoltunk a vodkásüvegbe.
Az első nyelet után kellemes, bizsergető borzongás áramlott bennünk, de a második s a harmadik korty ital már simán ment.
Aztán halat is próbáltunk fogni, de az finoman fogalmazva, aznap éppen nem evett. S a horog is hol a patak vizébe pottyant, s ott akadt el — nem a halban —, hol a fejünk fölött, az ágak hegyén kötött ki. Szakítani kellett, s újraszerelni, s ilyenkor a keze sem úgy fog az embernek, mint ahogy azt a sporthorgász elvárná.
Szó, ami szó, a legjobb horgászok is két-három kifogott pisztránggal szégyenkeztek.
Csomagolás, és indulás az Őrkő alatti várostól — akkor már nem volt ajánlatos újságban használni a város magyar nevét —, szóval, irány — a község nevét is elárulom — Barátos, a barátom szüleinek sok gyümölcsfás, cikóriavirágos nagy kertje-telke és az ősök évszázadosnál öregebb, régi bútorokkal ékeskedő tágas lakása.
Mikor a hűvös kamrába pakoltuk be a hozott élelmiszer alapanyagát, Gyuri ránk szólt, hogy vigyázzatok, abban az ötvenliteres csóré korsóban szilvórium van, az apám főztje, nehogy ráejtsetek valamit. Inkább letakarom.
Nem takarta le, nem is törött el, ott gyöngyözött benne a szilvórium, amint a korsót megmozdítottuk — márpedig megmozdítottuk —, egyrészt mert a vodkától kiszáradt a szánk, és másrészt ezeket a csinált italokat el kellett fojtani valami tisztességes nedűvel.
És előkerült a pakli kártya is. Magyar kártya, mert akkoriban úgy nem térülhetett-fordulhatott meg valaki Magyarországon, hogy néhány pakli magyar kártyát ne hozzon. Makk ász, tök ász, mind magyar jelképpé lépett elő, a zöld szín is, bármennyire gyenge a játékban, felértékelődött, mert kártyapartink idejében a megyénél ünnepelő titkár elvtársak egyike még lovak sörényéből is kiválogatta az ilyen színű pántlikákat — a pirossal és a fehérrel együtt —, s ugyanő, a legfőbb cenzorként, ha a gyászjelentő szövegét kellett volna jóváhagynia, annak a margójára is ráfércelte volna az idegenből magával hozott nyelven, hogy — fordítom — Jóváhagyva, a zöld szín kivételével.
Szóval, kártyáztunk.
S engem a halak tündérei, mivel aznap egy sebes pisztráng életét sem oltottam ki, megjutalmaztak, s minden kívánságomat teljesítették. Mind a három az volt, hogy jól verjek rá ezekre a nagy halfogókra s az ennél is tökéletesebb kártyásokra.
És nyertem, cefetül. És mivel éppen a magát nagy és jó kártyásnak tartó barátomtól tanultam, hogy az ellenséget nem utálni és nem gyűlölni kell, hanem ártani neki, nagy kacagások közepette pancsereknek tituláltam őket.
Egy idő után a veszítések miatti fájdalom és a szilvórium hatása is összeadódott bennük, s ez a tragédia a nemzetközi munkásosztály szeretett színét is ráültette az arcokra.
És egyszer Gy. belemarkolt a lapjaimba, s rám mordult: az elébb te miért nem tettél színt a színre?
Az ügyet tisztáztuk. Nyertem. Én úgy emlékeztem, hogy szín volt színen. Ő nem így látta.
Aztán másodszor is belemarkolt a lapomba. Ezt is tisztáztuk. De figyelmeztettem: ha még egyszer belegázolsz az én kártyabecsületembe, a lapjaimat markolászod, itt hagylak, mint Szent Pál valakiket.
És belemarkolt harmadszor is.
Döntöttem: aki az én tisztességemet kétségbe vonja, azzal nem ülök egy asztalnál.
Felálltam.
Ha a viharkabátot leakasztom a fogasról — gondoltam az ajtó felé menet —, ezek észreveszik a szándékomat. Kemény legények mindannyian, s egyébként is sok disznó ludat győz, ezek utánam lépnek, és erőszakkal visszavisznek.
Hagytam a viharkabátot, s egy szál vékony pulóverben elindultam haza.
Gyalog. Barátosról.
A bentiek egy ideig azt hitték, hogy csak kiléptem, s oda mentem, ahová a király is gyalog jár. Később benéztek a budiba, rápillantottak a kerekes kút gárdolására is, majd nevemen szólítva kiabáltak.
Semmi válasz, semmi visszhang.
Ekkor kisütötték, hogy valószínű, átmentem valaki ismerőshöz Telekre. Kocsival indultak utánam. Felköltötték az ismerőseiket, de engem nem találtak.
A dühtől fuldokolva iramodtak utánam. És Cófalvánál, a vasúti átjárón innen utol is értek. Szépen beszéltek, kérlelve kértek, hogy ne tegyem tönkre a társaság holnapi napját. Üljek be.
Beültem.
De ahogy a kocsi elindult, a fő hangadó, Gy. nekem esett: nem írom le a jelzőit s a minősítéseit. Van úgy, hogy az ember csak arra emlékszik, amire nagyon akar. Az ital mindig jó mentség: nem emlékszem, nem tudom.
Szóltam, hogy álljon meg. Egy frászt! — vagy valami hasonlót mondhatott. De most a szilvóriumok angyala állt mellém, s Cófalvánál leeresztette a vasúti sorompót. Meg kellett állni.
Kiszálltam, s elindultam haza.
Hagytak.
Magas sarkú farmercsizmám volt, vastag, durva talppal, bőrrel. Lovagolni, s nem aszfalton gyalogolni való lábbeli. A rétyi szűkületnél, a tónál huzatos idő volt, mínusz egy-két fokos hideg lehetett. Most értettem meg a homokból kialakított szélbarázdák, a dűnék keletkezésének mechanizmusát. Taktusra léptem, hogy az iram is melegítsen. A pulcsi ujja rövid volt, s a lendülettől feljebb csúszott az alkaromon. Otthon úgy mondták gyermekkoromban: a hideg beleütött csuklótájt a kezembe.
A rétyi keresztútig mindössze két kocsi került el. Intettem. Egyik sem állt meg. Mikor elsurrantak mellettem, akkor láttam, hogy telt házzal vannak, s az egyik brassói rendszámú volt. A rétyi keresztútnál elhatároztam, hogy most már végigcsinálom az egészet. Nem integetek, nem alázom meg magamat, mert minden kérés, könyörgés, esdeklés elutasítása megalázó.
Ez a tíz kilométeres szakasz volt a legnehezebb. Egyenes út, aszfalt a kemény bőrből készült csizmatalp alatt.
Hazaértem. Mint egy dervis, még a város között sem ültem buszra. Akkoriban taxi nem is volt.
Feltámolyogtam a negyedik emeletre. Lift nincs. Csengettem.
Lakásunk kétszintes, duplex lakás. Feleségem szobája fenn van. Szegény Feri tata, apósom még köztünk volt, ő is a felső szint középső szobájában aludt. Mindkettejüktől három ajtó választ el.
Közben eszembe jutott — teljesen kijózanodtam —, hogy a folyamatos csengőhanghoz hozzászokik a bentiek füle. A csengőgomb homlokmagasságban, ütemesen kezdtem a homlokommal nyomkodni a gombot. A szó szoros értelmében a falba vertem a fejemet.
Ez sem vezetett eredményre.
Gondoltam, egy emeletnyivel feljebb megyek, s a ruhaszárító előtt lefekszem, mint egy pesti hajléktalan. Így is tettem. De percek múltán rádöbbentem, hogy ez nem lesz jó, olyan hűlést szedek össze. Elmenni innen, hogy szállást keressek, sem erőm, sem kedvem nem volt.
Újra nyomkodni kezdtem a csengőgombot, s diszkréten rugdosni az ajtót. Végül is Feri tata figyelt fel, hogy valami zaj van.
Azt hitte, hogy a nyitva felejtett csapokkal ismét eláztattuk az alsó szomszédokat, s azok csengetnek és verik az ajtót.
Mikor ajtót nyitott, majdnem ráestem.
Lehúztam a farmercsizmát, a zoknim sarka kiszakadt, a lábamat a sarokcsont hátsó részén, a sarkantyú helyén vér borította. Az egészségügyi szeszes fertőtlenítés erősen csípte, csillagokat látott az ember.
Másnap Tamás, orvos barátunk és felesége jött engesztelésemre. Ő volt a megbékélésre a legalkalmasabb a sok rámenős természetű között.
Mintha mi sem történt volna, beültünk a kocsiba, és visszamentünk Barátosra.
Nem kártyáztunk, valami gyermekjátékokba kapcsolódtunk be, műanyag karikákat kellett belehajigálni az apró rudacskákba.
A legtöbb találatom nekem volt.
És egy rosszalló megjegyzés sem hangzott el.
Akkor észleltem, hogy a helyére került a becsületem.
Nyertem.
