Péter János: Hadak útja
M. Péter János festőművész közülünk olyan csendesen és a szerénység méltóságával elviselt szenvedéssel távozott el, amilyen élete is volt: termékeny, de minden hivalkodásoktól mentes. Élt hatvannyolc esztendőt, legalább fél évszázada dolgozott, s a székely szegénység és időnkénti számkivetettség legszélső peremeiről érkező nagy művész létét, létezését, tehetségét gyönyörű munkákkal köszönte meg az őt útjára engedő és kötelező szülőföldnek.
Székelyvarságnak, a szülőfalunak, Székelyszentlélek-nek, Szovátának, Sepsiszentgyörgynek, Homoródalmásnak, az egész székely tájnak és e táj embereinek. Csodálatos tájképei — akvarellek, olajfestmények, pasztellek, grafikák — egy olyan lakható és megtartandó szülőtájat jelenítettek meg, melynek közepében és környezetében a legfontosabb az ember, a rajta lakozó, ki falvakat, kisvárosokat és istenházakat épített e gyönyörű tájba. Ahogyan a történelem és a székelység hagyományos szegénysége, de pusztíthatatlan szorgalma és az életre való elkötelezettsége megengedte.
M. Péter János egy önmagát szüntelenül megújító, új utakat kereső és találó művész volt, aki mind művészi krédójában, mind technikájában, kompozíciós módszereiben, koloratúrájában, mind pedig állandóan szélesített, bővített témavilágában képes volt napról napra megújulni.
Falaimon és sok-sok barátom falain ott vannak a képei, ott függenek csodálatos székelyvarsági, szentléleki, almási tájábrázolásai, gyönyörű falurészletek, templomtornyaink lelkünkben villanó megjelenítései. De velünk van, velünk marad egy elvontabb, már a történelmi sorson gondolkodó nagy festőművész absztraktba is hajló látomása a Hadak útjáról, egész székelymagyar sorsalakulásunkról.
Rendkívül termékeny és örökösen teremtő művész volt, ki vallotta és hitte, hogy a szépet, a jót el kell juttatni az emberekhez. Hivalkodás nélkül, bensőségesen.
Elment. Nagyon fáj, hogy nélküle maradtunk, de talán megvigasztal a tudat: először a legjobbak mennek el...
