„Kézilabda-pályafutásom egy sikertelen felvételivel kezdődött — így emlékezett azon az utolsó szentgyörgyi kézilabdagálán a hatvanas években a világ legjobb kézilabda-kapusa, aki 1937. október 14-én született Teleken. — Sepsiszentgyörgyön történt ugyanis, hogy a felvételi időszakának egy délutánján kimentünk kézilabdázni, hogy egy kicsit átmozgassuk, felfrissítsük elernyedt izmainkat.
Ott, játék közben mondta az egyik játszótárs: Te olyan jól játszol, gyere, menjünk a sportiskolába... Így kerültem a Mikó helyett Marosvásárhelyre, mert ott volt sportiskola. Ott, a sportsuliban atletizálni kezdtem. Jól ment, s minden bizonnyal az eredményekre sem kellett volna sokáig várnom, de egy nap Kamenitzky Árpád sporttanár és kézilabdaedző beállított az iskola kézilabdacsapatába, hogy megmérkőzzünk a felsőbb osztályban szereplő vásárhelyi együttesével. Kint játszottam a mezőnyben, kapunkba pedig igencsak potyogtak a gólok. Feldühödtem a látottakon, s kértem a tanár bácsit, engedje meg, hogy én védjek... Csak három gólt kaptam! Ez lett a vesztem. Kamenitzky ettől kezdve kézilabdakapusnak tekintett. Tiltakoztam, hivatkozva az atlétikára. Őt ez nem érdekelte. Meggyőző munkájában nem válogatott az eszközök között. Győzött. Én pedig kezdtem szorgalmasan látogatni a kézilabdaedzéseket. Másfél éven át napi három edzést végeztem. 1955-ben a Marosvásárhelyi Haladással országos bajnok lettem. Meghívtak a válogatottba, de ugyanakkor a Szpartakiád országos döntőjén is szerepelnem kellett mint atléta. Előbb a Szpartakiádra mentem el, ahol három ezüstérmet nyertem, majd ezekkel az érmekkel a nyakamban másnap beállítottam a válogatott háza tájára. Ott Tata Pic (D. Popescu-Colibaş) fogadott. Nem nagyon értettünk szót, s hívta Radó Ilut. Én köntörfalaztam, Ilu fordította, Tata Pic csak mosolygott, aztán zsebébe nyúlt, kivett egy újságot, és mutatta, hogy az igazság ebben a három ezüstéremben rejlik. Más edző elzavart volna, de ő nem tette, ő befogadott a leányok közé... És hamarosan elkezdődött a kézilabda-sikersorozat."
A csodálatos sikersorozat: 1955-ben aranyérem a varsói Világifjúsági Találkozón, 1956-ban aranyérem a Németország Szövetségi Köztársaságban megrendezett második nagypályás világbajnokságon, 1960-ban újra aranyérem a hollandiai harmadik nagypályás világbajnokságon, itthon országos bajnoki cím a Bukaresti Tudománnyal, 1962-ben a harmadik aranyérem, ezúttal a második kispályás kézilabda-világbajnokságon, 1963-ban megismétli a bajnokicím-nyerést a Bukaresti Tudománnyal, hogy aztán a Testnevelési Főiskola (IEFS) csapatával 1971-ben és 1973-ban is a bajnoki dobogó legfelső fokára állhasson. Csodálatos bátorsága, nyugalma, fizikuma, rendkívüli biztossága, szenzációs jelzővel illethető lélekjelenléte, reflexei jóvoltából 119-szer öltötte magára a válogatott címeres mezét egy olyan korszakban, amikor nem játszottak kéthetente válogatott mérkőzéseket.
Férjei után viselte a Hector, a Klimovski nevet. Egy leánygyermeknek, Alexandrának adott életet. Visszavonulása után a fővárosi 1-es számú Sportiskola testnevelő tanáraként dolgozott haláláig. 2001. május 3-án — tehát tegnap múlt nyolc éve — hajtotta örök álomra fejét. Megpihent teste szülőfalujának, Teleknek a temetőjében nyugszik.
Nyugodjék békében. Emlékét örökké őrizni fogjuk.
