Még a Székelyföldön is egyre gyakoribb, hogy a beteg szót értését az egészségügyiekkel akadályozza, hogy az egyik vagy a másik fél csak egy nyelvet beszél igazán jól, arról nem is szólva, hogy a beteg biztonságérzetét megzavarják azok az etnikumközi feszültségek, melyektől mindennapjaink még korántsem mentesek. Egyszóval a magyar betegnek úgy kell a magyar betegápoló, mint a falat kenyér, és mivel ezt nemegyszer nélkülözni kénytelen, a dolgot nem lehet elégszer szóvá tenni.

A jelenség okai közt, mivel az orvosképzés nem szünetel, a nagyarányú kivándorlás lehet a legfontosabb, s ebben csak megerősít, ami a napokban került nyilvánosságra a Magyarországon letelepedett külföldi orvosokról. A ’89 után az anyaországban munkát talált orvosok kilencven százaléka ugyanis romániai, zömük a vásárhelyi egyetem végzettje, de Temesvárról, Kolozsvárról, Bukarestről és Iaşi-ból is érkeznek ― mondja a kutató ―, s amit nem tesz hozzá, mondjuk ki mi: azok is majd mind magyarok, mert csak azok lehetnek.

Hogy tehát Erdélyben miért nincs elegendő orvos, azt a számok magyarázzák meg: ’89 és ’93 között ezerötszáz (!!) orvos érkezett Magyarországra, azóta is több száz telepszik ott le évente, újabban csökkent az arány évi kétszáz alá. Az erdélyiek számának tehát több ezerre kell rúgnia, miközben ezalatt nem sokkal több végzett. (1993-ban pl. 28, azóta nőtt e szám.) A nagyarányú bekérezkedést a magyar orvostársadalom nyugati irányú kivándorlása tette lehetővé, s ez csak súlyosbította az erdélyi helyzetet, a fő ok persze az eltérő jövedelmi viszonyokban, az egészségügyi ellátás minőségében keresendő. A számokból kikövetkeztethető, mekkora veszteség érte Erdélyt és benne különösen a magyarságot. A kilencvenes években léteztek egész évfolyamok a marosvásárhelyi egyetemen, melyek úgyszólván testületileg odébbálltak egy országgal. Ma sem lehet aggodalom nélkül kezelni a helyzetet, bár időközben a magyaroknak fenntartott helyek száma kétszázra nőt Vásárhelyen. Ha annak fele megy el, még mindig arra vallanak a számok, hogy rövidzárlatos a végzősök kötődése Erdélyhez és annak népéhez, hogy szemléletükben háttérbe szorult a közösség vállalása, orvosetikai beállítottságuk megcsonkult.

Az utóbbi két évtizedben Magyarország úgyszólván felszippantotta az erdélyi magyar képzésből kikerülteket. A trend állítólag lefékeződött, mi több, mivel ott már többnyire csak cigány falvak maradtak orvos nélkül, meg is fordulhat ― állítja a szakértő. Az erdélyi mai helyzet ettől még nem sokat javul, azzal pedig végleg nem lehet egyetérteni, hogy áldozatok árán fenntartott kisebbségi intézményeink az anyaország számára képezzenek itt nélkülözhetetlen szakembereket.

Azt hiszem, nem árt a népszolgálatra hangsúlyt fektető, új szemléletre nevelni az orvostanhallgatókat, s még inkább egy olyan ösztöndíjrendszert kiépíteni, mely az itthon maradásra serkent. Polgármesteri hivataloknak anyagi támogatással, megfelelő szolgálatilakás- és rendelő-kínálattal kellene rábírniuk a magyar végzettet, hogy magyar helységekben, azok kórházaiban vállaljon munkát. A valamikori orvosok népi áldozatvállalásának ismét el kellene nyernie az őt megillető megbecsülést.