Amikor életemben először nyomtak a kezembe egy félspirálnyi kürtőskalácshéjat, jó cukrosan, vaníliásan, elbőgtem magam, és toporzékolni kezdtem. Hogy hol van a belseje, a lényege? Engem mindig csak becsapnak, nekem csak az égett héj, a karéj jut, a kenyérből is, a pityókából is! Mert gyermeknek jó az is, attól pirosodik az arcocskája, attól lesz belőle Erős Jankó, Vasgyúró vagy akár mozdonyvezető…
Megcsaltnak, becsapottnak, átvertnek éreztem magam. Miért mindig csak a felnőtteknek, a már úgyis erőseknek, szülőknek és nagyszülőknek jár ki az a privilégium, hogy megehessék a mindenkori ünnepi kalácsok, kenyerek finomabb részét, a belét?
Sok-sok időnek kellett elmúlnia, sok-sok kalács, olykor komiszkenyér héját kellett megennem, míg lassan megértettem, hogy nem mindennek — és nem mindenkinek! — a „belseje" a jó! Ehhez felnőtté kellett válnom, de az eredendően átvert érzésem még nem szűnt meg.
Sepsiszentgyörgy városára már majdnem két évtizede csodálatos kürtőskalácsos napok járnak Szent György-nap tájékán.
Bőven jut(hat) mindenkinek kenyér és cirkusz, néha kevesebb kenyérrel és sokkal több cirkusszal, akár a nagy római császárok, Nérók idejében.
Mert mi kell a népnek, ha nem jut számára munka, ha versenyekre benevezhető, lekonyuló vagy füle mögé kötött bajszán nem billeg a morzsa, sem kenyér-, sem kalácsmorzsa, több valószínűséggel csalásmorzsa?
Ilyenkor kell a fergeteges forgatagú cirkusz, az adom-veszem, eszem-iszom, nézem-látom-dugom illúziójának, az ámulatba esés lehetőségének a megadása, a szemfényvesztés és boldogságmánia-mímelés mágiája… És sok-sok hasonló tőrbe és kürtőbe csalás bevetése.
Mert a csalás íze is édes lehet, akár a híres háromszéki vagy csíki kürtőskalácsé, amelyben, mint immár jól tudjuk, nincs bél, csak tésztacsavarék, -tekerék jól megcukrozva, vaníliázva…
Ugyebár, az ember fiát legkönnyebben a gyomrán keresztül lehet (és kell!) megkörnyékezni és megnyerni, hogy mindenre az égadta világon rávehető legyen.
A csóró emberfiának a csórékolbász illata a mennyei mannáéval vetekszik. A lacikonyhák körül felszálló füst- és bűzfelhő bűvöletében a csórékolbász-fogyasztó, míg ajkát zsírcseppek és mustárpöttyök díszítik, jobb kezében söröspohárral száll maga is a kéklő mennyek országa felé, itthagyva, illetve otthagyva kis spórolt pénzét az „eszeseknek".
De nemcsak gyomron át, fülön át is le lehet (és le is kell!) taglózni az embert ilyenkor, Nagycirkuszok Napján. Dobhártyarepedésig kell dübörögtetni ilyenkor a dobokat és az elektromos hangerősítőket, mert csakis úgy lehet buli ám a buli, ha rá sem rántunk egy 5,3 fokos földrengésre, mert sokkal erősebben rezeg a föld, és kalimpál minden ifjú Rocky Pál szíve, mert múúgat a közönség, hogy jön a BONEY MÚ s a régi szép idők…
Hogy a környék lakóinak, betegeinek van-e, osztott-e ki valamelyik illetékesség füldugókat, arról nagy a csönd…
De ilyenkor, maximálisra fokozandó az érzelmeket és indulatokat, utolsó hormon- és adrenalinbombaként robban bele az égbe és az agyakba a játék a tűzzel: a TŰZIJÁTÉK!
És marad utána letaposott fű, árva virágárvácska, kitépett facsemete, pillepalackhalmaz, szemét, szemét, rossz szájíz, másnaposság, fanyar kürtőscsalás-íz.