Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.
Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
— Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
— Nincsen — mondta az édesanyja.
— Hová lett? Hol van?
— Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
Szaladt a kisfiú a pékhez.
— Kérek szépen kenyeret.
— Nincsen — mondta a pék, tenyerét kifordítva.
— Hová lett? Hol van?
— Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.
Futott a kisfiú is a molnárhoz.
— Kérek szépen kenyeret.
— Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.
— Hová lett? Hol van?
— Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.
Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
— Kérnék szépen kenyeret — pityeredett el a kisfiú.
— Nincsen — mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
— Hová lett? Hol van?
— Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.
Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
— Add csak ide a sapkádat.
A kisfiú odaadta.
A földmíves megtöltötte búzával.
— Na, szaladj vele a molnárhoz.
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna. Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép, ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.
