Hasonlóképp a kritikát is, tehetjük hozzá, és alkalom bőséggel adódik a kortárs magyar irodalmat nagy-nagy figyelemmel követő és csodálatra méltóan tág rálátással elemző kritikusnak. S ha ellentmondásnak tűnik az elemző kritikus szókapcsolat, ez Borcsát olvasva könnyen feloldható. Kritikái ugyanis nem a műfaj klasszikus értelemben vett, ítélő avagy méltató írások — bár természetesen kritikai észrevételei lejegyzésétől sem riad vissza —, inkább a górcső alá vett alkotó életművében eligazító fogódzók, irodalmi kontextusba helyező elemzések.

Egy rádióinterjúban — melynek szerkesztett változata kissé kakukktojásmód zárja a kötetet — így fogalmaz kritikusi hitvallásáról: ,,Az csak természetes, hogy a kritikus is szembesül a kérdéssel, hogy milyen célt szolgál tevékenységével, hogy mi a kritika hivatása a szövegek produkcióját, közvetítését, befogadását és feldolgozását magában foglaló irodalomrendszeren belül. (...) A kritikus egyik feladata tehát a számára ihletadó művek fontos üzenetének felerősítése hiteles értelmezések, meggyőző értékítéletek megalkotása útján, ugyanakkor az olvasó számára hozzáférhető módon, lévén hogy az irodalomtudományok közül éppen a kritikára hárul az a feladat, hogy az olvasóközönség egy szélesebb rétegéhez szóljon."

Borcsa megközelítésében hát a kritika egyfajta reklámja a könyvnek, s ezt a feladatot kitűnően végzi is. Írásai zöme valóban arra késztetik az olvasót, hogy kézbe vegye az ajánlott kötetet — s hogy kiket ajánl, az már a kritikus szabadsága (lásd: ,,ihletadó művek"): kortársai, az irodalmi kánonban ,,jól szituált" alkotók. S hogy érdemes-e évek alapos munkáját, Borcsa merítéseit — ő ezt műfaji meghatározásként használja, az egy évnyi irodalmi termésnek kötetbe foglalt válogatását nevezi ekként — így utólag fellapozni? A válasz adja magát: most jó néhány ajánlott könyvet kell levennem a polcról.