Kinek hány osztálya van?

Egy Őrkő telepi ház lakókonyhájában ülök, három fiatalasszony, egyikük férje és két apróság társaságában. A harmadik csöppség most van készülőben, a várandós anyuka legalább a nyolcadik hónapban lehet, ahogy nézem. Csupa mosoly és kedvesség, elemében van, ő erre született. A férjnek rántottát kavar a vaskályhán. Egy kétéves kisfiú izeg-mozog, felkapaszkodik a székre, látni akarja, mi van az asztalon. Jól beszél már, édesanyja a másik, nagyobbacskára mutat: amíg akkora nem lesz ez is, addig nem tud munkába állni. Belép gyermeke apja, gyümölcsös joghurtot hozott műanyag pohárban a boltból a gyermeknek, felbontja, s nekilát kanalazni.

A sógornők furcsálkodva nézegetik az újságírót. Ugyan mi értelme válaszolni kérdéseire: megváltozik attól valami?

Most bonyolódjam magyarázatokba, hogy hát közvetve — nagyon sok áttételen keresztül — megváltozhat, de már az iskolába valóban nem tudom visszaszerezni a fiatalasszonyt, ha egyszer onnan kibuktatták. A társalgás ugyanis arról folyna, amiről a tegnap szereztem tudomást a lány édesapjától: lánya nem tudta befejezni tanulmányait, úgyhogy gondolt egyet, és férjhez ment. Nem 14, nem 15 évesen, ahogy a romatelep legelesettebb részén ma is előfordul, hanem 20 évesen. Volt türelme és ereje ellenállni a kísértésnek, kitartani egészen húszéves koráig, az utolsó száz méteren mégis feladta a küzdelmet.

Vajon miért? Legyűrhetetlen lett volna az utolsó akadály?

Nehéz dolog a körülmények tisztázása. Tegnap a negyvenes édesapa, aki ma távol van, munkában — a kevesek közé tartozik, akiknek állandó állása volt és van a városnál, mert sikerült azt megőriznie —, nos, a fiatalasszony apja dühbe fúló hangon közölte velem, hogy lánya többször járta volna a kereskedelmiben a kilencediket (szakiskolai osztályban), de végül matekból megbuktatták. ,,Lett volna ő is egy pincérnő." Nem akarja minősíteni a tanárt, de úgy gondolja, ,,nem tetszett neki, mert barna bőrű, ez az igazság".

A tét nagy, kiéreztem a hangsúlyából. Ő 27 éve dolgozik, ezzel négy gyermekének nem akármilyen létbiztonságot teremtett. Eltartani ma már nem tudja őket, nem is kell, szerencsére egy fia ,,jár Magyarországra, és ő még bepótol". A gyerekek azonban iskoláskorukban a többieknél többre vihették, több osztályt végezhettek.

Gyors számlálást végzek: a konyhabeli öt felnőtt közül majd mindeniknek megvan a nyolc osztálya, és azon felül még egyet elkezdtek ketten — az állapotos fiatalasszony és sógornője férje el is végezte azt. A bájos fiatalasszony mosolyog, az ok nyilvánvaló, a hamarosan megérkező baba miatt maradtak annyiban a tanulmányok, de az elvégzett év sem volt viszontagságtól mentes. Miért, miért nem, nem mondják, de talán az említett matekes nehézségekkel függ össze, hogy a kilencediket a kereskedelmiben kezdte, s amikor látta, több kettőnél, átiratkozott a Kós Károlyba, és ott le is zárták, átmenő jeggyel. Ő tehát elvileg folytathatná, említem az estit, de nem reagál. Alighanem leírta már e lehetőséget. Férje, a leendő baba apja közli: ő még végzi az iskolát, mármint a nyolcadikot. Némileg csodálkozom, jóval idősebbnek néz ki. Persze, a telepi iskolában a túlkorosaknak külön csökkentett óraszámú tanfolyamot tartanak fenn!

Megszólal viszont a második fiatal férfi, annak a férje, akiért bekérezkedtem a házba, hogy neki is megvan a kilencedikje, a ,,traktoriskolában" végezte el, és a családfenntartás miatt nem ment tizedikbe, pedig ,,még levelet is küldtek neki a iskolából", értesítést, hogy visszavárják. Nem titkolja, ahogy teheti, vissza is megy — kis pénzt kellene még addig külföldön gyűjteni —, mert a gépkezelést megtanulni és róla diplomával rendelkezni nagyon kedvére való lenne.

Ösztöndíj a tovább tanulóknak

Előttünk hát Sepsiszentgyörgy három olyan szakközépiskolája és szakmunkásképzője (a mezőgazdasági, a könnyűipari és a kereskedelmi), ahol ezek a fiatalok szerencsét próbálhattak a szakmunkásképzőben, és egyelőre az első év elvégzéséig jutottak el, vagy addig sem.

A jelenség merőben új az őrkői cigány telepen, a szülők nemzedéke ugyanis még csak elemivel ha rendelkezik. Azt is kínnal-bajjal végezte el a legsanyarúbb körülmények közt a távolabbi iskolákban, ahova ruha, cipő stb. hiánya folytán sem tudtak rendszeresen járni, az örökös összehasonlítás a magyarokkal sem vált javukra. Szemükre is vetik minden alkalommal, amikor munkát keresnek, miért van csak pár osztályuk. Amióta a Néri Szent Fülöp-iskola beindult — négy éve bocsátotta ki az első nyolcadik osztályát —, akár minőségi ugrásnak is nevezhető változás köszöntött a telepre. A tanulók egy töredéke — a riporter épp egy ilyen családot látogatott meg — nekirugaszkodott a továbbtanulásnak is — az említett ,,sikerrel".

Eszembe jut, ami a minapi tanácskozáson derült ki: az egész megyében nem találni érettségizett cigány lányt (de fiút is alig), nincs, kinek odaítélni a nővérképzőben fenntartott három ösztöndíjat. Egyet talált az egészségügyi igazgató, egy másik talán Gelencén él — a harmadikon azóta is törik a fejüket, honnan teremtsék elő.

Mint láttuk, a nyolc osztály elvégzése óriási lépés, de ahhoz, hogy a szakképzettségig eljuthassanak, messze nem elegendő.

Mondtam tegnap az apukának, nem a tizenkettőt végzetteknek kellene felajánlani ösztöndíjat, fontosabb lenne kezdő lépésként a kilencedikbe beiratkozottaknak nyújtani segítséget. Így nyertem meg tetszését, azért ülhetek ma lányával szemben a dolgokat tisztázandó.

Lánya, bár faggatom, nem igazolja vissza, amit édesapja mondott. Vele nem bántak rosszul az iskolában, nem szorították hátrányos helyzetbe. Kategorikusan tagadja, hogy megkülönböztették volna. Tudja, vannak tanárok, akik nem szeretik a cigány tanulókat, magát nem sorolja a diszkrimináltak közé. Valóban iparkodott, ,,nem mentem férjhez sokáig, mert tanulni akartam", sorsa mégis másként alakult. Nem akar kitérni arra, mi történt, de valahogy mintha a házasságkötés rovására írná a történteket. Vagy a nagy közönség előtt nem részletezné szívesen az esetleges megaláztatásokat? Esetleg tudása hiányos voltával maga is tisztában van? Végül az derül ki, maga hagyta ott az iskolát a férjhezmenetel miatt. (Említi viszont — családi elégtétel —, hogy unokanővérének sikerült diplomát szereznie ott, és most a nagyáruházban dolgozik. Az ő apjának teljesült az álma, hogy elárusító legyen a lányából.)

Az édesapa elpanaszolta korábban, nehéz volt ,,hatmillióból annyi embert iskoláztatni", nyilván az anyagi kényszer is beleszólt a gyerekek kudarcába. Ugyancsak ő kapva kapott az ösztöndíjas ,,ötleten".

— Jó lenne. Nem kéne ideadják készpénzben. Ez az én buta felfogásom. Ne adja készpénzben, hogy cigarettát vegyek rajta, vagy üljek a butikban, és addig igyak, míg nem tudom, melyik a leányka, melyik a gyermek, hanem adjon tanfelszerelést.

Azt ugyanis meg kellett a kilencedikben vennie lányának, és fölöttébb kellemetlen meglepetés volt.

Nos, eddig a konyhai beszélgetés. A másodikként érkezett férjből ugyanis — szokatlan vendég ide, szokatlan vendég oda — kikívánkozik a nagy újság: utánajárt, holnaptól lesz munkája. Ígérete van rá, szezonmunka ugyan, de öröme nagy, régóta keresi. Felvidul az egész társaság. A háttérben végig bekapcsolva működő tévében is valami zenés szám veszi kezdetét, mintha az örömtánchoz húzná a talpalávalót. Szedelőzködik a riporter, búcsúzik, illedelmesen kikísérik. A telepi ház némileg elüt a többitől, nagy tányérantenna nyitja rajta fülét az ég felé, tákolt deszkakerítés övezi. Saját udvarral kevés ház dicsekedhet errefelé. A szomszédban egy hatalmas koszos koca fordul át a másik oldalára, körülötte álmos kutyák hevernek a porban.

Nem céliskolájuk — de melyik az?

A kereskedelmiben (bár mindenki így ismeri a Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Líceumot, annak pont e szó hiányzik cégtáblájáról, tulajdonképpen szolgáltatási szakmákra készít fel) Fehérvári tanárnő szívesen tájékoztat. Nem tekinthető a roma tanulók céliskolájának az intézmény, osztályonként, évfolyamonként egy-kettő jár hozzájuk nemcsak az őrkőiek, hanem például a nagyborosnyóiak közül is. Elvileg a 28-as osztálylétszám fölött harmincig lehetne felvenni közülük soron kívül tanulókat, tehát képesítővizsga nélkül, ez lenne számukra a kedvezmény. Egyesek élnek is vele, de alig páran. Még kevesebben végzik el, ugyanis vagy kiesnek, vagy kimaradnak még az első félévben. Akad példa viszont arra, hogy a többi tanulóval együtt iratkoznak be mások közülük. Elvégezni többeknek sikerült, a fodrászok közt emlékszik egyre, egy másik kimaradt. A matek a legnehezebb tárgy valóban. (Én itt külön elbírálást és megsegítést tartanék indokoltnak némely hátrányos helyzetűeknek, de ezt egyelőre nem vetem fel. Nem sikerült matematikatanárral elbeszélgetnem a témáról.) Ahogy kiveszem szavaiból, alig páran juthattak diplomához náluk a romák közül, a kereskedelemben akad köztük egy-kettő. Különben aki a kilencediket-tizediket elvégzi, az amolyan inasdiplomát kap, a tizenegyedik után már szakmunkásként szabadul fel, s ha még egy évet végez, érettségire állhat. Állhatna.

Egyik kérdésemre hát választ kaptam, a másik is nyilvánvaló: némi kedvezés létezik, de nincs külön romaprogram, tehát itt még nem tartunk. (Felajánlott egy roma szervezet egy ösztöndíjat külön a roma diákoknak, megpályázta három olyan, aki annak vallja magát, döntés egyelőre nincs.)

Mint láttuk, e líceum nem zárkózik el befogadásuktól, de olyan kevesen jelentkeznek, jutnak be, és még kevesebben végzik el közülük a középiskolát, hogy egyelőre a kérdés külön kezeléséről, de még felvetéséről sem beszélhetünk.