Volt egy régi meséskönyvünk: Honki árnyországban. Már rég nem olvastam mesét, de most is kedvelem ezt a műfajt, mert ha megértjük szimbólumait, rájövünk, milyen sok igazságot tartalmaz.
Amikor az első gyereket hallottam úgy érvelni, hogy nem rajzol színessel, mert nem szereti a színeket, csak különcködésnek, hóbortnak tartottam, aztán többen is következtek a sorban, és ez már elgondolkodtatott.
Mindig megcsodáltam a milliónyi színt, a fény játékát, amint világosabbá vagy sötétebbé festi a tájat, ugyanúgy tudtam lelkesedni egy színes lepke látványától, mint a ritkán elővillanó szivárványtól. Már az óvodáskori kifestőkönyveink elárulták, hogy kik igazán a színek barátai, és mi legtöbben azok voltunk.
A mostani világban azonban történik valami, alig észlelhető apró rezdülés, ami a gyermeki lelket érinti meg először. Honki világában az árnyképek keltek életre, és minden fekete volt meg fehér, így csak a körvonalak rajzolódtak ki élesen, s eltűntek a részletek. Ezek a gyerekek is ilyen, végletek közt vergődő világban élnek, és nem fogadják el, csak a végleteket. Ő a jó, és ő a rossz, ma jó napom van, vagy éppen rossz, szeretnek és szeretek, vagy gyűlölnek és gyűlölök, de mindenképp egyedül vagyok az árnyaimmal — körvonalazódik világuk.
Elérve a tinédzserkort, már megjelenik a fekete szerelés, fekete szemfesték, fekete köröm, feketés-lilás száj, és végül a szomorkás, üres tekintet. Először persze csak divatból, aztán lázadásként minden ellen, aztán életérzésként, aztán életfilozófiaként, végül halálvágyként...
Mi ellen lázadnak? Minden ellen, ami szín, ami élet, mert az élet sokszor fáj, sokszor zavarba ejtő, és ettől megvéd az árnyvilág. Ez a világ helyettesíti a lelki fájdalomcsillapítót, és benépesítői az ugyancsak valóság elől menekülő társak vagy egy virtuális világ hősei. Lassan maguk is e látszatvilág részeivé válnak, és csak képzelik, hogy cselekszenek, csak képzelik, hogy valamit megváltoztatnak, csak képzelik, hogy élnek.
Veszélyes ez az alámerülés az árnyak világába, mert tele van meg nem értettséggel, bűntudattal, önsajnálattal, semmiben sem hivéssel és sok-sok félelemmel, a felszínre jutáshoz pedig egyre több drog kell, meg alkohol, s az eltompult érzékek felcsigázásához agresszivitás.
Ezen a ponton az árnyak már annyira megsokasodnak, hogy próbálják megfojtani a színeket, a kellemes érzéseket, az örömet, a szeretetet, és a fanatizmusba menekülve e rövidlátást, színvakságot megbosszulni a világon.
Maradjunk hát barátai a színeknek!
