Feltörték az egyik újságosbódénkat. Nem először és sajnos, borítékolni lehet, hogy nem is utoljára. A kár tetemes, az ajtó javítása és az ellopott cigaretta ára háromezer lejbe (régi pénzben harmincmillióba!) kerül.
Nem is érdemelne szót az egész, hiszen ilyesmi, sajnos, nem ritka, s még csak azt sem tehetjük hozzá, hogy mifelénk, hiszen bűnözők mindenütt vannak. Ami az esetet egyedivé, úgy mondjam, tipikusan szentgyörgyivé teszi, hogy annak ellenére, a bódé egy tízemeletes lakóháztól még húszméternyire sincs, s a ,,munkálat" nagyon sokáig tarthatott, és meglehetős zajjal járhatott (a bódé ugyanis nem egy olyan építmény, amibe ha belerúgsz, automatikusan kinyílik, fémet kellett kalapálni hosszasan, mellesleg a nyomok alapján nem is profik ügyködtek itt, elég sokat szerencsétlenkedhettek), mégsem figyelt fel senki, eszébe nem jutott senkinek, hogy telefont ragadjon.
Mi már csak ilyenek vagyunk. Jobb szidni a rendőrséget, mindenféle egyéb hivatalt és hatóságot, ha valami történik velünk, de ha más kerül bajba, akkor nem láttunk és nem hallottunk semmit. Saját bőrömön is tapasztaltam ezt, mikor néhány évvel ezelőtt egy szép téli hajnalon a vasútállomásról besétálva a város legfényesebben kivilágított útján, ablakok százai alatt kiraboltak. Hiába rohantam a rabló után, segítségért is kiabálva, a sok-sok lakó közül senki sem telefonált a 112-re (ez volt az első, amit a rendőrség azon a hajnalon ellenőrzött), sőt, az egyik kapualjból egy furgon éppen felvett valakit, s ők is úgy hajtottak el, mintha semmit sem hallanának. Pedig a bűnüldöző szervek munkája lehetetlen a lakosság segítsége, információk nélkül. Csak a bűnözőket segítjük, ha a keleti majmok példáját követve befogjuk szemünket, fülünket és szájunkat. Azaz a szánkat ugyan Panasz Mukiként jártatjuk, de nem úgy és ott, ahol kell.
Utóirat: az engem kiraboló fiatalembert egy hónap múlva egy tőlem származó, utólagos információ alapján a rendőrség letartóztatta, a bíróság börtönbe záratta.
