Nem mintha a nevek puszta felsorolása Gyárfás Jenőtől mondjuk Kosztándi Jenőig, Jecza Péterig, Bencsik Jánosig s a legfiatalabbakig és a nevek mögött értelemszerűen tornyosuló, esetenként impozáns és — minden túlzás nélkül állíthatjuk — hatalmas, az erdélyi magyar képzőművészet teljességében máig megíratlan történetében is fontos helyet elfoglaló, kikerülhetetlen életművek önmagukban is nem garantálhatták volna eleve a megálmodott kiállítás sikerét. Természetesen, garantálták!

Az eredmény pedig egy csodálatos tárlat lett, ahol sok minden a lehető legtermészetesebben fér meg egymás mellett!…

Ne feledjük, a tárlat anyaga másfél évszázadot fog át, s azóta a történelemben is, a város és a kollégium életében s magában a képzőművészetben is sok minden változott és alakult, stílusok tűntek fel, új kifejezési formák jelentek meg, az avantgárd kihívásai elől egy adott korszakban nem térhettek és nem is tértek ki a művészek, akiknek indulásában, de kiteljesedő életművében is oly nagy szerepe volt a kollégiumnak és annak a bizonyos sokat emlegetett, még többet értelmezett és vitatott ,,mikós szellemnek"…

Tulajdonképpen, ha egymás mellé tesszük a három legidősebb művész kiállított munkáit, máris levonhatunk olyan következtetéseket, amelyek ékesen bizonyítják, hogy valami tematikában, anyagkezelésben már a kezdet kezdetén kialakult, és változó körülmények között, változó formában, de változatlanul ment tovább.

Itt van rögtön Gyárfás Jenő Császár Bálintról, a tizenkilencedik század második felének e jelentékeny, legendás hírű polgármesteréről készített arcképe. (Mint a megnyitón is említettem, a furmányos polgármester ,,csínyjeiről" nem kisebb író, mint az egy ideig városunkban képviselősködő Mikszáth Kálmán írt szatirikus regényt Két választás Magyarországon címmel... Történt egy alkalommal, hogy egy, a városban és környékén ismeretlen képviselőjelöltet szeretett volna a parlamentbe juttatni, a személyt itthon nem ismerték, ellenfeleivel, tudta, el nem fogadtathatja. Ezért azután az ő jelöltjük mellett kezdett nagy hangerővel kampányolni, mire ellenfelei inkább az ismeretlenre adták voksukat, csak ne legyen Bálintnak igaza!…) Utána Diószeghi László akvarelljét említhetjük, ez egy parasztházat ábrázol, távolról egy olyan vonására is utal a kiállított művészek egy részének, amely szociológiai érdeklődésről is tanúskodik, a környezet bizonyos dokumentálásának máig élő igényéről… Ezután itt a kiváló Varga Nándor Lajos Szent György-szoborról készített rézkarca... Portré, amely az ember iránti érdeklődésről tanúskodik, bármilyen arcát is mutatja, vagy a Parasztház, amely időnként dokumentáris igénnyel leképezi az itt élő ember környezetét. És Szent György, azaz a történelmi érdeklődés.

Mindhárom elképzelés él, láthatjuk a kiállított műveket, s ha ide még hozzávesszük a mindenkori művészet egyik ihlető forrását, a természetet, máris előttünk vannak ama sajátosságok, amelyek ezen a százötven éven végigkísérő tárlaton a maguk szeretetre méltó szertelenségében és változatosságában elbűvölnek és kísértenek.

(Köszönet a szervezőknek, József Álmosnak és Keresztes Lászlónak, hogy fáradságos munkával, áldozatoktól sem riadva vissza létrehozták eme kiállítást.)