Utolsó napjainak és óráinak motívumait, lelki indítóokait is nehéz pontosan meghatározni. Barátot vagy ismerőst keresett bizonyára törzshelyén utolsó napja délutánján, aztán estére hazament nemrég berendezett új otthonába, ahol viszont már senki sem várta, s azon az éjszakán, január 23-ára virradóra magára hagyottan viaskodott az Őérte Jövővel. De arra is kényszerül gondolni az ember, hogy a diktatórikus rendszer végső szakaszában magának az életnek az értelmét is talán megkérdőjelezte, még a hitben mint életmentő tényezőben sem tudván megkapaszkodni. Életének ebben az utolsó periódusában ugyanis nemegyszer azt hangsúlyozta, hogy nehéz meghalni. Hogy valójában milyen is volt az ő távozása, ezt sem tudjuk meg már soha.

Egy dolog viszont teljes bizonyossággal áll előttünk: az irodalommal és az írással már középiskolás diákként eljegyezte magát, s ez a szövetség egész élete során végigkísérte. Ha nem is írta le, mint ahogy Ady Endre egyetemista korában közölte édesanyjával, hogy „én teljesen az irodalomnak szentelem az életemet", de minden bizonnyal ez az elhatározás élt Boér Gézában is — a környezetét nagy reményekre feljogosító középiskolásban, majd a kolozsvári egyetemi polgárban.

Boér Géza 1967 és 1971 között volt a kézdivásárhelyi Elméleti Líceum diákja. Köztudomású, hogy éppen ez az időszak az egykori szovjet tömb államaiban s jelesen Romániában a politikai-ideológiai-szellemi olvadást jelentette, s ebből következően a romániai magyar kultúra is rövid ideig tartó, ám felfelé ívelő periódusát élhette meg. Megpezsdült a szellemi-kulturális élet ekkor: új művelődési intézmények alakultak országszerte, a meglévők megújultak, fiatal művésznemzedékek kaptak fontos szerepet az irodalmi-kulturális élet különböző színterein.

Mint cseppben a tenger, úgy tükröződött ez a szellemi pezsgés egy olyan vidéki kisvárosban is, mint Kézdivásárhely. A városi művelődési ház, a könyvtár, valamint az elméleti líceum volt legfőbb élesztője az itt zajló közművelődési munkának és kulturális életnek. Irodalmi estek, könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, színházi előadások hódították a közönséget, nőtt a könyv, az olvasás iránti igény. A líceumban önképzőkör kezdte meg tevékenységét, iskolai folyóirat indult lelkes és hozzáértő tanárok irányításával, nagyszámú diák részvételével, illetve közreműködésével. Boér Géza ebben is, abban is igen aktív szerepet vállalt, hasonlóképpen az irodalmi vetélkedőkön és a városi szintű művelődési rendezvényeken is kitűnt. Figyelemre méltó tájékozottságra tett szert már akkor a kortárs magyar irodalomban, és ebből az időből datálódik a Kányádi Sándorral való személyes kapcsolata is.

Kézdivásárhelyen szerzett szellemi felvértezettségének köszönhető, hogy Boér Gézát Kolozsváron, az egyetemi város mértékadó írói köreiben, szellemi műhelyeiben is komolyan vették, adtak véleményére, s az elvárások is irányában ehhez mértek voltak.

Különben mire Kolozsvárra érkezett, túl volt az első közléseken, az 1968-ban indult Megyei Tükör fiatal és igényes szerkesztői jelentették meg verseit, Kolozsvárt pedig már a rangos Korunk is szívesen bízta meg recenziók írásával, az Echinox nevű háromnyelvű diákfolyóiratban versekkel, irodalmi publicisztikával volt jelen elsőéves korától, harmadévesen meg, 1974-ben szerkesztője lehetett a lap magyar oldalainak. Ugyancsak rendszeres résztvevője volt elsőéves korától Kolozsvárt az írószövetség patronálásával működő és Gaál Gábor nevét viselő irodalmi körnek, majd éppen ő követte a végzős Markó Bélát az elnöki szerepkörben.

1975 őszén tele poggyásszal tért vissza szülőföldjére Boér Géza. Ebben a poggyászban szilárd elméleti felkészültség, egy értelmiségihez illő szellemi-erkölcsi habitus, továbbá a jelentősebb irodalmi fórumokkal kiépített kapcsolat és számottevő, irodalmárokkal kialakult mély, személyes szövetség volt található. Egy teljes körű és szabad értelmiségi lét megélésére próbált berendezkedni, s ehhez még a harmonikus családi környezet is adott volt azokban az években számára.

Igaz, írói ambícióinak s irodalomszervezői elképzeléseinek megfelelő munkakört akkor már nem kaphatott, hiszen a meglévő irodalmi-kulturális intézmények nem fogadhattak új munkatársakat, sőt, a politikai-ideológiai olvadásnak is vége szakadt ekkorra, s így a közlés lehetőségei is fokozatosan beszűkültek, főleg a fiatalok számára. Boér Géza helyzete a színpadtól és a közönségtől távol tartott színészéhez vagy a versenyzéstől hirtelen eltiltott élsportolóéhoz volt hasonlatos. Mégis nap mint nap eljátszotta szerepét hosszú éveken keresztül, formában tartotta magát, s várta, hogy számára is megszólaljon a gong, hogy eldördüljön a rajtpisztoly. Egyetlenegyszer adatott meg ez neki, néhány év kínos várakozás után, 1980 őszén a Kriterion Könyvkiadó rangos Forrás sorozatában megjelent a Hiányok térképe című első verseskönyve. Boldognak érezte ekkor magát Boér Géza. Kedvező visszhangra lelt kötete a kritika részéről, s hívei is örültek. De ezt követően nem felszabadult, pazar alakítások sora következett, hanem gyötrelmes alkotóévek és a reménytelen várakozás a következő könyvre. Hiába állt készen egykötetnyi verse, a kiadónak a pártkabinetekből érkezett utasítások értelmében holtvágányra kellett helyeznie az újabb Boér-kötet kiadási tervét. Csak váratlanul bekövetkezett halálával válthatta meg második verseskötete, a létlelet kiadását, amire 1989 őszén került sor.

Látható, már életében a hallgatáshoz kellett szoktatnia magát, illetve ahhoz szoktatták a mostoha külső viszonyok. Írni viszont folyamatosan írt a mintegy másfél évtizednyi idő alatt. Kritikusként is hallatta szavát a Korunk, Utunk és az Ifjúmunkás hasábjain az 1970-es évek második felében, illetve a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. A mintegy másfél évtizenyi időt magában foglaló alkotói időszak alatt Boér Géza rátalált egyéni látás- és beszédmódjára, amelyről azt mondhatom, hogy elsősorban a saját maga számára jelentett már-már teljesíthetetlen próbát és kihívást, öngyötrő keresést és kísérletezést. Költőtársa, Markó Béla is megfogalmazta ezt a létlelethez írt bevezető esszéjében: „Boér Géza számára elsősorban grammatikai kérdés volt saját egyéni költészetének megteremtése. És korán meg is találta ezt az eredeti hangot, csakhogy nem figyeltünk fel rá eléggé, mert azt hittük, a majdani folyékony szövegek töredékeit olvassuk, azt kerestük verseiben, amit egyszer s mindenkorra eltaszított magától: a régi grammatikát. Nem a mondatszerkesztés szabályairól van itt szó természetesen, hanem a hagyományos versépítés törvényeiről."

Az elmondottak alapján akként lehetne összegezni, hogy Boér Géza a maga számára az irodalom terén, a költészet, a próza és a kritika művelésében látta az értelmes cselekvés lehetőségét, illetve az irodalmi élet színterein találhatta volna meg helyét. Az előbbi utat, az írásét sohasem, a legzaklatottabb periódusaiban sem hagyta el, utóbbit, az irodalmi-kulturális életnek kedvező feltételeket pedig nemcsak kereste, de ő maga is tett azért, hogy ilyeneket teremtsen, éppen ott és akkor, ahol találtatott. Vagyis nemcsak szeretett egyetemi városában, hanem hazakerülve Kézdivásárhelyre, itt is. Hogy csak kettőnk kapcsolatára utaljak ilyen értelemben, elmondhatom, hogy személyes találkozásainkban is valamiféle rendszerességet követtünk az 1970-es évek végén. A hét meghatározott napján, kedd délutánonként ültünk be a Rózsa vendéglőbe egy pohárka erős és egy-egy kávé mellé, megbeszélendő új olvasmányélményeket vagy éppen kéziratokat. Ezeken a kétszemélyes beszélgetéseken és eszmecseréken aztán felmerült egy irodalmi kör igénye és szükségessége is, sőt, ennek a körnek a kezdeményezése és vezetése is az ő nevéhez fűződik. A kör 1981-ben meg is alakult, Apor Péter nevét vette fel, és két-három évig működött. Hangsúlyozottan önképzőköri jellege volt, amelynek estjein az írással éppen próbálkozó középiskolás diáknak s a fiatal pályakezdő írónak-költőnek és kritikusnak is alkalma nyílt bemutatkozni. Emellett meghívottjai is voltak alkalmanként az irodalmi körnek, sőt, az akkor Szentgyörgyön működővel például kölcsönös bemutatkozásra is sor került. Napirendre került az egyik köri tevékenység keretében az első Boér-kötet megvitatása is.

Boér Gézának e tevékeny jelenlétére utalva mondottam egyszer, hogy munkára, alkotásra sarkallta szűkebb és tágabb környezetét is, az ő megszólalásai pedig egy kisváros viszonyai között igazi kulturális tettnek számítottak, hangoztak légyen el azok az előbb emlegetett irodalmi körön vagy ennek megszűnte után más, egyre szűkebbre szabott nyilvánosságú kulturális eseményeken, például tárlatmegnyitón, de tudni kell róla azt is, hogy még baráti magánbeszélgetések alkalmával sem volt a felelőtlen csevegés híve. Inkább hallgatásba burkolózott.

Most, húsz évvel Boér halála után egykori munkaadó iskolájának jogutódja, a Bod Péter Tanítóképző a költő emléke ápolásának szép gesztusát határozta el. Ez alatt a lepergett két évtized alatt persze a Boér-hagyaték gondozása folyamatos volt. Legelső lépésként még 1989 nyarán, a diktatúra végső és legvadabb időszakában a kéziratos hagyaték felleltározását végeztük el Egyed Péter író, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője és Kosztándi Jenő festőművész társaságában. Az idő sürgetése, illetve az akkori sötét politikai viszonyok szorítása közepette persze csak arra vállalkozhattunk a torjai szülői ház fojtott csendjében, hogy a hátrahagyott nagy mennyiségű rendezetlen kézirathalmazt egybemarkoljuk, négy iratcsomót alakítva ki belőle. Aztán 1990 januárjában, a romániai politikai fordulat lázas napjaiban-heteiben a Boér-versek is teret kaptak: a szabadság első óráiban indult kézdivásárhelyi Székely Újságban egy egész oldalnyi anyag idézte az egy évvel korábban távozott költőt. Tulajdonképpen ezzel vette kezdetét a Boér-hagyaték részleges közzététele, és tartott folyamatosan több mint egy évtizeden keresztül. Mondhatni, minden romániai magyar irodalmi folyóirat és hetilap, sőt, napilapok is helyet adtak közléseinknek, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Helikon, A Hét, illetve a Háromszék, a Krónika, a Romániai Magyar Szó és mások. Meg is jegyezte a költő egyetemi évfolyam- és pályatársa, Gergely Tamás 2002-ben, hogy „Boér versei jelen vannak a romániai magyar irodalmi sajtóban, talán jobban, mint életében". (Látó, 2002. 12.) Ezeket a közléseket aztán, kiegészítve a címadó Sorskeresztrejtvénnyel, valamint az előző könyv két rendhagyó tisztelgő versével egy kötetbe szerkesztve 2002-ben az Ambrózia Kiadó megjelentette, mely kötet kézdivásárhelyi bemutatóján jelen volt és Boér emlékezetét idézte a nemzedék- és pályatárs Markó Béla és az egykori tanítvány, Fekete Vince költő.

Végül kiemelném, hogy Boér Géza életét és pályáját nemcsak nemzedéktársai, a hozzá személyesen is közel állók méltatták életében és halála után is, hanem például az ízlésben és esztétikai elvei alapján az ő költészetétől távol álló olyan markáns irodalmár is, mint Szőcs István. Posztumusz kötetét elemezve így összegezte mondandóját 1990 februárjában: „Viaskodása a verssel és a világgal személyes tragédia: de nemzedékek sorsának jelképe, az otthontalanná vált generációké (…), akik későn érkeztek és későn értek ahhoz, hogy a társadalom nagy társasjátékában valamirevaló pozícióhoz jussanak, és korán kivéreztek vagy világgá futottak ahhoz, hogy felléphessenek akkor (…), amikor elkövetkezett az idejük."

Jelesen annak a nemzedéknek a sorsa teljesedett be Boér Géza esetében, amelyre az 1980-as évek romániai magyar kultúrájának felvirágoztatása várt volna. De erre az időszakra egészen más természetű kérdések merültek fel ennek a nemzedéknek a tagjaiban. Egyed Péter utólagos megfogalmazásában ekkor az a kérdés vált igen aktuálissá Erdélyben, „hogyan lehet fizikailag megmaradni egy erőszakos, agresszív környezetben, és hogyan lehet ezt a fizikai megmaradást összekapcsolni az irodalommal". (Romániai Magyar Szó, 1993. november 6—7.)

***

Elégtétellel tölt el, hogy immár nemcsak élőszóban és írásban idézhető fel Boér Géza alakja és szelleme, hanem egy másik, szilárd anyagot formáló művésznek, Vetró András szobrásznak köszönhetően is megszólal és megszólíthatóvá válik Barátunk. Kívánom, hogy e dombormű is járuljon hozzá egy nemes hódításhoz, amit minden igaz író műve feltételez, így a Boér Gézáé is: újabb és újabb olvasók meghódításához!